Senki vagy éppenséggel semmi sem tökéletes - úgy ahogy, egy ország sem az. Mindegyikben ott vannak buktatók, a nehézségek, a csúnya játszmák, eszközök, melyeket kénytelen lenyelni, s elnézni a nép, a többség. Habár tisztában van vele mindenki, hogy ez történik nem csak Indiában, hanem világszerte, mégis/mégse tudunk mit tenni ellene, nem tudjuk megváltoztatni a megváltozhatatlant. Már aki akarja éppenséggel, mert az emberek között is világosan látható, kirajzolódik egy határvonal a következők szerint: van egy csoport, akik nem adják fel, harcolnak a jogaikért, azért, ami őket megilleti, s van a másik, ahol inkább nem foglalkoznak ezzel, csak az élettel, egymással, a külvilággal tőrödnek, s semmi mással. Inkább kritizálnak a háttérben, de nem tesznek semmi ellene. Hogy kinek van igaza ebben a kérdésben, azt nehéz eldönteni, viszont egy biztos: mindenki életében (kivétel nélkül) eljön az a nap, mikor ráébred arra, hogy a világ nem jó irányba halad előre és tovább. Az persze megint más kérdés, hogy mi, a leginkább szenvedő alanyok is valamennyire hibásak vagyunk ebben, közvetve vagy közvetlenül. Rossz emberek állnak a piramis csúcsán, akiket teszem hozzá mi választottunk meg, de a korrupció, csalás, hazugság, a pénz körüli nagy hercehurcák inkább tehetnek a kialakult bűnös viszonyokról.

 

Bár az is igaz, hogy mi azonban a piramis aljáról nem tudunk közbeavatkozni, vagy csak felnyitni a többiek szemét az igaz valóra. Hogyan is tehetné ezt közülünk valaki? Hisz az ember is csak egy, a társadalom kiszolgáltatott robotjai, állatai közül, aki a soha véget nem érő mókuskerékben fut, nap mint nap, megállás nélkül. Valaminek történnie kell, hogy mindenki felébredjen az álmából, hogy mindenki előbújjon a sarokból, hogy mindenki együtt tegyenek valamit a szebb és jobb jövő reményében. Na igen, hangzatos szavak, klisék ezek a nagyvilágból, de aki kicsit is képben van a saját országának ügyeit illetően, az jól tudja, hogy ezek nem csak szavak, hanem tények, mint ahogy az is, hogy egyik ország sem tökéletes. A fiatalok fizetik le a rendőrt, mintha az természetes lenne, a régi gépek ősrégi alkatrészekkel repülnek fent a magasban emberéleteket veszélyeztetve, és a miniszterek meg csücsülnek a pénzeszsákokon, de még az se elég nekik, minél többet s többet akarnak még belőle, avagy welcome to India.

 

A fent említett fiatalok, egyetemisták is hiába vannak a jelenlegi korrupt rendszer ellen, ha ők is ugyanúgy azt teszik, ugyanazzá válnak, azaz beszippantja őket is, kérdést nem tűrően. Azonban ezzel mit sem törődve teszik színessé hétköznapjaikat, élvezik az élet minden egyes percét. A hazájukra nem nagyon büszkék, s egyszerűen nem is tudnak egy okot felhozni, amiért meghalnának. Csupa rossz jelző jut eszükbe India hallatán, hazug miniszterekkel, munkanélküliséggel, nyomorral. Ezt látják ők, nagyon is jól, viszont inkább kizárják ezt a tényezőt az életükből, s a zenére, a táncra, a haverokra, egymásra koncentrálnak, nem másra. Úgy vannak vele, hogy ha már a nagyok, a régiek, a forradalmárok sem értek el semmit, azaz nem tudtak változást hozni, bármennyire is akartak-szerettek volna, akkor ő nekik az hogyan sikerülhetne a mai viszonyok közepette, amikor a világ, azon belül is India egyenesen a szakadék széléhez közeledve várja a nagy robbanást, ami a világvégét hozza el, számukra, s mindenki számára.

 

Ebbe az országba érkezik meg Sue - egyenesen Londonból, aki forradalmárokról szeretne dokufilmet készíteni. Tudniillik az ő nagyapja még régen, az angol hadsereg katonájaként találkozott: Bhagat Singh, Chandrashekar Azad, Ram Prasad Bismil, Ashfaqullah Khan, Rajguru szabadságharcosokkal, az akkor már kivégzésre váró foglyokkal, akik nem féltek a haláltól, akik igazi hazafiak voltak, s tényleg mindent megtettek a függetlenségért vívott harcban.

Azonban hiába a nagyapa naplója, hiába a lány ötlete, s erőbedobása (megtanul hindiül is), ha nem akarják pénzelni, s segíteni a projektet, a dokufilm létrejöttét. De Sue nem hagyja magát, üres kézzel is elmegy Indiába, hogy ott leforgassa, leforgathassa az öt barát igazi szenvedésekkel, könnyekkel, küzdelmekkel teli történetét. Jobb keze Sonia, legjobb barátnője még egyetemistákat is toboroz, de a mellékszerepeken kívül egyszerűen nem akad olyan jelentkező, aki alkalmas, s méltó lenne a főbb szerepekre. Egészen addig, amíg nem találkozik a barátokkal (Sonia's).

 

A fiatalok, az egyetemisták mindig együtt mulatnak valahol, a sulit kerülik el nagyívben, ahogy az már csak lenni szokott. Nem vetik meg az italt, a nőket, a jó zenéket, s táncokat. Ott van Dj a menő arc, aki legbelül a magánytól fél, Sukhi a kedves, aki szerelmét keresi állandóan, Karan, mint egy befolyásos szülő gyermeke, s Aslam a muszlim srác, aki nem iszik alkoholt, egy cseppet se, tényleg. Aztán ott van még a pilóta, Sonia kedvese és ott van Lakshman is, aki egy hindi párt szerves tagja, de ők ketten, egy valamiben különböznek a többiektől. Mégpedig abban, hogy hisznek, büszkék a hazájukra, s nem csak üres szavaknak érzik a hazafiasság, az áldozatvállalás/készség fogalmát. Míg a másik négy fiú inkább ezt viccesnek tartja, s úgy is áll az egész filmhez hozzá a legelején, miután rábólintanak a felkérésre. Ők azok tudod, akik minden rosszba benne vannak, s ezt a filmet is csak egy jó mókának fogják fel, semmi többnek. Eljárnak a próbákra, de ott nem veszik komolyan a szerepüket, nem érzik át, ahogy azt szokták mondani: nem tudnak azonosulni azzal. De aztán Suenak mégis sikerül valahogy a fiúkat ráncba szedni, s attól a perctől fogva, mint ha minden megváltozott volna, az események, a gondolatok, az addig berögződött eszmék 180 fokos fordulatot vesznek.

 

 

Az igazság az, hogy történetügyileg már sok mindent tényleg nem érdemes tovább megosztani, mert azzal csak rombolnám az élményt. A nagybetűs élményt, amivel újfent egy Bollywoodi termék ajándékozott meg, rövid időn belül, sokadszorra. A Rang de Basanti annyira színes, s annyi mindent mesél abban a három órában, hogy nehéz rá szavakat találni. A sokszínűségére se lehet jelzőket találni, az is határtalan, sok stílust elhasznál, elfogyaszt a játékidő alatt, de egyikre se lehet egy rossz szót mondani. Egyszerűen, annyi de annyi arca van, s hihetetlen, hogy mindegyiket kiválóan használja, a drámától kezdve a humorig mindent. Egyszerre sírsz és nevetsz a látottakon, egyszerre izgulsz és fagy az arcodra mosoly, kérdést nem tűrően. Ezért is nehéz elmondani, neked, a laikusnak (aki még nem látta), hogy pontosan mihez volt szerencsém az RDB során. Azt hiszem, erre a legegyszerűbb válasz: bollywood. Sokan a legjobb bwoodi filmnek titulálják és számtalan jelöléssel meg díjjal van elhalmozva. Többek között (anno) még a baftán is megméretette magát az idegen nyelvi (?) kategóriában, nem hiába, s nem érdemtelenül, teszem hozzá. De hogy miért is zengnek dicshimnuszokat a darabról, az mindjárt kiderül, tessék csak kivárni, s tovább olvasni még, még, még…

 

Ahogy az ambiciózus, naiv, nyugati széllel érkező Sue beesik a társaságba, az már láthatóan felkavarja az állóvizet. Olyan nézeteket vall, s annyira más, mint ők, hogy egy idő után hatással lesz fiatalokra, nem is akárhogy. Azokra a fiatalokra, akikre egy idő után már rá sem lehet ismerni, mintha csak kicserélték volna őket. Erről persze egyes egyedül nem csak Sue tehet, hanem az ország is, annak bizonytalan jelenje és megannyi hibája, de mindenképp ő volt az, aki elindított a fiúkban egy folyamatot, amire aztán még az események is rátettek egykét lapáttal. 

 

A Rang de Basanti nem más, mint a film a filmben. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a dokufilm, amit a filmben készítenek, az fokozatosan jelenik meg részenként, részletenként a lineárisan haladó cselekményben, pont akkor, amikor kell. Látjuk, ahogy a fiatalok előbb habzsolják az életet, majd a következőben már a narráció után, közben azt figyelhetjük, hogy hogyan zajlottak le az események, akkor, a 20. század közepén. Tehát magyarul, egyszerűbben lehetne azt mondani ár, filmes szaknyelvvel élve, hogy kétsíkú, két szálon halad meg mittudomén, de ez azért nem ennyire világos, mint az első olvasatra tűnik. Újabb indok a megnézésre, tessék.

 

Továbbá, jó volt látni, ahogy az arcok úgy megváltoztak, kábé egyik napról a másikra, de ez egyben ébresztő is talán, inkább lehetett számunkra. Mert nagyon tisztán átjött az, ahogy a fiatalok egyik nap még osztják az ellent, tojnak mindenre, s ők is ugyanúgy élnek az országban, míg másnap meg minden átalakul, az ellenkezőjére fordul át. Elég egy kudarc, egy szó, egy mozdulat, s mindjárt képesek vagyunk az addig leginkább felépített arcunkat s eszméinket kidobni az ablakon, kidobni a kukába. Persze ehhez valami olyannak is kell történnie, ami egy nagy csapás lehet egy vagy több ember számára. S ahogy az egyik dalban is elhangzik: vérnek kell folynia azért, hogy valami történjen, hogy valami változzon a világon, bennünk, mindenkiben, egymás szemében.

 

A színészeket név szerint, egytől-egyig, nem sorolnám fel, engedelmetekkel, mert mindannyian kiválóan teljesítettek, egy panasz nem érheti a ház elejét miattuk, csak kettőt tényleg. Először Amir Khant emelném ki nagyon, de nagyon, csak azért, mert harmadik filmje volt ez számomra, amiben nagyszerűen játszott. A Ghajini és a Fanaa után itt is bebizonyította nekem, nekünk, hogy az egyik legjobb bwoodi színész ő, manapság, habár ott is telitett a szakma, a sok családdal, a sok névvel. (Nem mellesleg 40 évesen hozta az egyetemista szerepét.)

Valamint a Suet alakító színésznő is annyira egyszerűre vette a figurát, hogy az öröm volt nézni. Kedves-aranyos lányka volt a javából, aki az irányítást a saját kezébe vette, de mégis kicsúszott a kezei közül, egy idő után.

 

A zenék, a táncok, a kötelező elemek itt is működnek, s nagyon rendben vannak. Ott a hibátlan ost "oscaros" A. R. Rahman jóvoltából, kiváló számokkal, pörgősekkel, szomorúakkal, nagy igazságokkal, s ott vannak a szép helyszínek, tájak a jelenben, míg a „dokufilmrészek” is, melyek sárgás színben lettek megoldva, nem véletlenül, persze.

A rossz és jó pillanatoknak ugyanúgy megvannak a jelenetei: amikor a nevetés, a jókedv van középpontban akkor egy ilyen felejthetetlen szkénát raknak le elénk, amikor meg szomorúság, a küzdés, a fájdalom van középpontban, akkor meg az ember a szíve szakad meg, és sírni van kedve. Mint a hullámvasút tényleg, vagyunk fent is az elején, meg aztán megyünk le is, de a végére már olyan érzése akad az embernek, hogy elfogyott a sín, s nincs már tovább hova ereszkedni.

 

Azért azt nem árt tisztázni itt a végén, hogy a Rang de Basanti számomra nem lett egy Ghajini, de szorosan mögötte, felzárkózva, nagy-nagy élményekkel a tarsolyban ott pihen, és marad még sokáig biztosan. Nevetés, sírás, gyűlölet, ellenségékeskedés, harag, bosszú, szerelem (mert ez is nagyon fontos ám), hazugság és sok minden más is található még ebben a bwoodi darabban. A kilenc pont pedig ezek és a látottak alapján nem kérdés, nem lehet az. Most pedig hogy már kifogytam a szavakból, csak annyit tudnék még az itt leírtakhoz hozzátenni, hogy szárnyaim alá véve a darabot azt sugalljam feléd olvasó: ezt látni kell (kéne) egyszerűen. S hogy stílusosan zárjam le ezt a hosszú gondolatmenetet, az egyik dalból idézve: „Mindenkinek van mit mondania”- úgy ám.