The Soloist (2009)

inmfc - 2009.07.28. - 6 komment

Ahogy azt mondani szokták, minden embernek megvan a saját sztorija, a saját története. Ami csak az övé, ami más, és különb, különbözik a többi emberéhez képest. Olyan egyedi dolog, amit meg kell találni, át kell élni, s amiben nem biztos, hogy csak a szép és színes képek, hangok, érzelmek váltakoznak állandóan. Nem biztos, mert hiába is van a mi kezünkben az irányítás, kvázi hiába vagyunk mi a főszereplők, akkor is tud az élet, a sors kellemes-kellemetlen fordulatokat hozni, amire az esetek nagy többségében, egyszerűen, nem vagyunk felkészülve. S most lehet szó akár az utca emberéről, akár valaki másról: egy újságíróról, hisz mindkettőnek megvan a saját élettörténete a nagy esésekkel, bukásokkal, rossz és jó döntésekkel. Ha úgy tetszik, az egyik fent a másik lent van, az egyik híres, a másik már nem annyira, - ellentétek, más históriák, ahol a szálak egy ponton összeérnek, összetalálkoznak. Attól a perctől fogva pedig ez már nem csak egy ember története lesz, hanem kettőé… tessék csak a füleket hegyezni.

 
Nathaniel sok mindenen ment keresztül élete során. Sok mindent látott, átélt, megtapasztalt, miután az utcára menekült. A sötét, piszkos, bűnös, veszélyekkel teli utcát választotta tehát menedékének, ahol messze a nagyvárostól (LA), a nagy elvárásoktól, az emberektől, figyelő tekintetektől éli, élheti szürke hétköznapjait - semmitől sem zavartatva. Nathalie beteg, skizofréniás, de egy biztos pont biztos van az életében, az pedig nem más, mint a zene. A zene szeretete, imádata, alázata minden percben, minden tekintetben. Ez az, ami őt felébreszti az „álmából”, ez az, ami őt életben tartja, s ez az, ami a szívét megdobogtatja, megmelengeti valahányszor. Ha kell egész nap zenél, pontosabban: hegedül, de nem a pénz miatt, nem is a járókelők miatt, hanem a zene miatt. Még egyszerűbben: zenél, hogy zenélhessen, zenél, hogy élhessen. A két húrral megáldott hegedűje a mindene, ezen játssza a leghíresebb műveket, Beethoven műveit. Nem is kell neki ennél több, már az ötödik ikszet taposva, csak ott lenni a Beethoven szobor előtt, az autók mellett hegedülni, a zene hangját újra és újra meghallani, átélni.
 
Steve Lopez-t, a híres újságírót, pedig az ilyen történetek vonzzák, érdeklik elsősorban. Az LA Times zsurnalisztája is túl van már egy családalapításon, egy váláson, egy komoly biciklis esésen, jó pár (főoldalas) cikken, amikor találkozik a művésszel, az utca hangjával, hangadójával. S mivel éppen nagy történet hiányában van, kvázi nincs miről/kiről írnia, ezért azonnal „ráugrik” a sztorira. Nathalie ebben jó alany lehet, a múltbeli kérdőjelekkel és a zűrös jelennel, amire talán még az olvasók is vevők lennének. Azonban, már kezdésként, olyan információk jutnak a birtokába, melyek után ő is tudhatja, hogy itt nem csak egy cikkről lesz szó, hanem még többről, nem csak egy ember történetéről, hanem Nathaniel Ayers nem mindennapi történetéről.
 
A zenészről kiderül, hogy még fiatalon hagyta ott a neves sulit, s nem mindig a hegedű volt a fő eszköze, hangszere, mert csellóval is úgy bánt, ahogy senki más. Ezek után nem meglepetés, hogy az újságíró még többet akar meg tudni róla, habár nem mindig sikerül megtalálnia, vagy csak világosan beszélnie vele. Ezért sokszor fel is adja már a harcot, de mindannyiszor megpillantja valahol, a járdán, az út mellett, s onnan folytatódik tovább, épülget tovább a cikk, s a big story.  Egy idő után pedig már, az újságírónak ez nem csak egy kapás lesz a sok közül, hanem annál értékesebb, mint azt előtte is hitte volna. S ezek után akar valami még nagyobbat véghezvinni, nem csak az ő, hanem a zenész életében, ami aztán megbosszulja magát, és kudarcot vall. Steve megpróbálja visszahozni az életbe, az élet körforgásába, a többi ember közé, a figyelő tekintetek elé, azonban azzal nem számol, hogy ez nem mindenkinek kell, és szükséges adalék az életében, s azzal sem számol, hogy bizony képes megváltozni, de embereket megváltoztatni még ő sem tud.
 
Joe Wright harmadik filmje kicsi visszaesés lehet az első kettő után. Nem nevezném igazi csalódásnak, mert ahhoz speciel én ezt nem vártam, vagy vártuk eléggé, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudta a benne rejlő potenciált kiaknázni/kihozni magából a maxot. Az újságíró-utca embere közti kapcsolat kialakulása nem új keletű húzás a filmvilágban, annak széles asztalán,de becsületére legyen mondva: mégis megpróbál valami pluszt hozzáadni, ami sajnos nem úgy sül el, ahogy azt talán szerette volna. Az, hogy mindez megtörtént, tehát igaz történetről van szó, még jobban rányomná a bélyegét minden egyes képkockára, rányomná, mert amit kapunk, az olyan semmilyen, kicsit lapos, kicsit lassú, kicsit ütemtelen két óra, amit nem biztos, hogy bárki újra azonnal azon nyomban megnézne. Miért?
 
 
A The Soloist-nak egy nagy gyengepontja van, ami nem más, mint a forgatókönyve. Néha kevés, néha sok, olyan érzése van az embernek minden perc után, mintha valami ott kettétört, valamit otthagytak, nem bontottak volna ki tisztességesen. Egyszerűen hiányzik valami az egész szkriptből, ami meg tudná menteni, egy kitörés, egy súlyos dráma, egy nehéz pillanat, de ezekből egy sincs igazán. Így a kapcsolat, az átélés a sztorival, és szereplőkkel egyetemben elmarad, nem bontakozik ki, rendesen. Ezen kívül még a múlt bevágása, flashback mintájára való beépítése sem tűnik, - tűnt így utólag - nagy és jó ötletnek, hisz jó párszor nem tartja be az ütemeket, az oktávokat, és értékét veszti minden, ami addig történt. Magyarán a múlt és jelen szálainak szövögetésében még kellett volna mit dolgozni, mit gyúrni, vagy egyszerűen csak kihagyni, mintha nem is lett volna. Tudom-tudom, egy életrajzi drámában ez már-már kötelező kellék, eszköz, de az igazság az, hogy egy-egy párbeszéd, egy-egy telefon, vagy utazás, nyomozás sokkal inkább lett volna célszerűbb és talán még hitelesebb megoldás is. Ám a mozi nem nagyon működik, a két órát hosszúnak érzem, s nem tud mindig, mindvégig lekötni, beleesik a hibákba.
 
Értem én, hogy Joe Wright most is hozta a szokásos csapatát, az ő „kellékeseit”, de a forgatókönyv-írót mégse tudta megválasztani. Ezzel pedig elszállt minden esély. Így mindhiába lettek csodálatos képek, mindhiába szóltak gyönyörű zenék, mindhiába nyújtottak erőn felül a színészek, az egész akkor is erőtlen és kevés. Nem, nem keserű szájízzel álltam fel előle, mert mindezek miatt tényleg érdemes volt, már ha egyszer is megnézni a mozit, de a két órát nem tudta kitölteni a szkript, ami miatt voltak benne unalom percek, üresjáratok… azaz ennél picit több kell. Talán, ha rövidebbre vágták volna, talán ha a múltat elfelejtették volna, talán akkor másképp nézett volna ki a történet. Bár hangsúlyozom, a kész produktum a zenék, a helyszínek (micsoda felvételek, s képek) magukért beszélnek, s hívnak újra és újra, de ez már nem elég a mai világban, ebből több kell.
 
Jamie Fox és Robert Downer Jr, két színész, akik azért beleadtak apait-anyait. Nem kérdeztek, kiváló párost alkottak a színen, minden egyes percben, minden egyes képkockán, találkozás során. Különösen Jamie Fox játéka volt nagyon nyerő, aki Nathaniel szerepében szó szerint brillírozott. Nagyon szép alakítás volt ez a részéről, sőt még hegedülni is meg tanult, tényleg mesteri munka volt. De azért Downer Jr-t sem lehet elfelejteni, aki ugyanúgy hozta az i-re a pontot, húzta be a kötelezőt, azonban mégis JF játékát sokkal erősebbnek éreztem, talán azért, mert Nathaniel (karaktere) jobban ki lett bontva, őt jobban megismertük, míg pl. az újságíróról csak itt-ott derültek ki magánügyi gikszerek, de igaz, igazad van, nem róla szólt a történet…
 

A The Soloist tipikusan az a film lett, melyben az alapok nem voltak rendesen lerakva. Olyan volt, mint amikor a házat megépítik, de mégis kis idő múlva kiderül, hogy az alapok, amit valaki híres tervezett, készített, abban hiba van, és el kezd süllyedni az egész. Persze a munkások, már akik felépítették a házat, és lefektették azt, nem hibáztak, mert ők csak tették, ami munkájuk, ők a színészek, viszont nem tudnak ellene tenni. És habár nem látjuk, ahogy éppen az egész titanic szerűen eltűnik, azonban tudjuk legbelül, érezzük, hogy ez megtörténik, s megtörtént volna valamikor, még. Hat pont, s ezt tényleg a fenti konkrét pozitív dolgoknak köszönheti leginkább. Nem érzem, s most se érzem azt ennyi lehúzás után, hogy nem érdemel meg egy nézést, egy esélyt, egyszerűen csak a másodikat nem látom benne, hogy megérné. Majd legközelebb, Joe Wright, hisz az lesz a ráadás…

Címkék: 6 2009 the soloist

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr491274757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

koimbra · http://filmdroid.blog.hu/ 2009.07.29. 19:45:26

Sok hibája ellenére mégis nézhető film volt.
A rendező talán nem érezte jól magát, hogy nem kosztümös filmet kell csinálnia:)

duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2009.07.30. 00:09:38

Tényleg egyszer nézős, de nekem tetszett.
Szeretem mindkét színészt és már csak miattuk is érdemes megnézni.
Klassz volt mikor a JF. elkezdett hegedülni és a filmzenét betették "alá". Azt olyan jó volt hallgatni.
Nem tudom, de ezt a "múltas" dolgot másképpen kellett volna adagolni. Szerintem.
(A "gettós" részeknél mindig azt vártam, mikor lopják el a kocsiját.) :-)
7/10.

inmfc · http://calacitra.blog.hu 2009.07.30. 00:18:38

@duckit: vicces, de én is ugyanezt vártam... míg a színészek miatt tényleg érdemes...

Neooo 2009.08.06. 15:44:39

Kedves inmfc:

Áruld már el nekem ki az a Nathalie??
És miért van ez a cikk betűről betűre a filmkviz.hu oldalon is?
Ez most így eléggé úgy tűnik, mintha olvasás nélkül átcopyztad volna...khm..khm....érdekes.

inmfc · http://calacitra.blog.hu 2009.08.06. 16:11:14

@Neooo:

OFF

1) fúh. hát a nathelie - nathaniel az én hibám...
2) ő copyzta rólam éppenséggel... :) van egy ilyen megállapodásunk, h ő kiteszi az oldalára, persze feltünteti az oldalt, h ki készítette az írást... most már pár hónapja megy ez, szóval ott is olvashatnak engem, ha akarnak, vagy tetszik nekik az írásaim, rem azért majd kevesebb hibával, a közeljövőben még sokáig... egy kis hype mindig jól jön:)

Neooo 2009.08.06. 16:26:46

@inmfc:
ok, csak gondoltam szólok.
A Nathalie szúrt szemet, hogy mindenhol nőként kezeltétek szegény Nathanielt :)...ennyire azért talán mégsem volt beteg :)

Ez aztán a haladás...lassan a Blikk is rólad copyzik :))

Akkor csak így tovább.
süti beállítások módosítása