Van úgy, hogy az idő nem gyógyítja be a sebeket, meg nem tudja kitörölni a fájó és szörnyű múlt képeit, emlékeit, se benned, se másban. Igaz, próbálnál menekülni előle, elfelejteni a rosszat, mindent, ami valaha is megtörtént veled, de hiába, mert „visszacsinálni az egészet” már nem tudod. Ott állsz egyedül a bajban, miközben mindenki furán tekint rád, és mérlegel. Egyszer kinevet, másszor pedig felhántogatja a sötét múltadat. Így pedig nehéz lesz, nagyon nehéz lesz újra megállni két lábon az emberek között, akik nézéseikkel és beszólásaikkal folyton emlékeztetnek arra, amire te nem szeretnél, s nem akarnál. Ezek után pedig már csak egyetlen egy aduász maradt a kezedben, - igen mindhárman (ő+olvasó+én) ugyanarra gondolunk -, elmenni onnan mindörökre, vissza sem nézni, egy percre sem. A kérdés csupán annyi, hogy helyesén döntöttél, vagy sem?
Ez a hosszú című japán mozi rólunk, az emberekről szól. Pontosabban egy priuszos lányról,
aki kicsit vicces-nem vicces helyzet után került a dutyiba, ami mondani se kell, egy
életre megbélyegzi. Olyan ez, amit senki se tud elfelejteni, vagy elnézni neki, soha de soha. S miután kikerül onnan, látva a család zavarodottságát, vagy az ismerősökkel való kényelmetlen találkozásokat, beszélgetéseket, úgy dönt, hogy továbbáll, elmegy a városból. Elhatározza, hogy addig fog egy új/más városban dolgozni, s maradni, amíg egy millió yent össze nem gyűjt. Így fog haladni előre, keletnek, nyugatnak stb… egészen addig, amíg jó messze el nem kerül azoktól, akik ismerik őt, a múltját.
 |
Felfogható, miért is ne, az egész darab egy roadmovie-nak. Egy roadmovie, ahol a főhős, a központi figura menekül el, oda, ahova csak szeretne, s ahova csak akar. Félreértés ne essék, nem azért utazik, mert szeretné megtalálni önmagát, a helyes utat, hanem pont ellenkezőleg nem szeretné megtalálni, sokkal inkább elfelejteni, hogy ki is ő. Olyan helyekre akar elmenni, ahol nem ismerik fel, és olyanokkal találkozni, akik ismeretlenek, számára. Nem is akar mást, csak ezt szeretné elérni, a pénzgyűjtésen kívül. Először is a pénz az a szimbólum dolog: ami a dutyiba jutatta, és ami miatt minden rossz történik a mai világban, szóval ez egy üzenet is lehet, de másrészről meg a lány saját lakást szeretne, hogy a családtól távol lehessen, azért meg jó. Az érem két oldala, ugye…
Tehát a lány „nekiindul a világnak”, bele az ismeretlenbe, hogy ott megadott, kitűzött pénzt gyűjtsön össze valamennyi idő alatt. S ha ez megvan, akkor továbbáll, mintha mi sem történt volna. Közbe persze találkozik emberekkel, akik hatással vannak rá, vagy éppen ő rájuk, - mondom én roadmovie -, s ennyi karakterben le is írható, ki is fejthető a sztori, ami azért ennél sokkal komolyabb, drámaibb értékkel is bír. Hisz, ahogy írtam a kezdő sorokban, a múltat nem lehet magunk mögött hagyni, az mindvégig ott lesz mögöttünk, az árnyékunkban, ezért előfordul az, hogy a lány újra szembe találja magát a múltjával, egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között is.
Elmegy mindenhova, le a tengerpartra, fel a hegyekbe, meg be a városba. Elvállal mindenféle szezonmunkát, tényleg bármit: lesz jégkása készítő fenomén, barackkislány, meg „praktikeres” növényszakértő/eladóként is tevékenykedik. Végül is bárhova elmegy, bármit csinál, ott mindig megállja a helyét, mindent pontosan és jól megcsinál, elvégez, akkor is, ha már estére semmi ereje sem marad. Így lesz az, hogy a film előre haladtával már egyre inkább a lánnyal vagyunk, nem ellene, és szurkolunk neki, hogy egyre több helyre menjen, ahol sok-sok pénzt összegyűjtve az álmát (a lakást) megvalósíthassa.
Van persze itt is mellékszál a testvér képében, de ezt kicsit már gyengének éreztem. Az állandó levelezés kettőjük közt, ahogy a lány elmeséli a dolgokat, hogy mit és hol dolgoz, az teljesen rendben van és aranyos, viszont a többiek által bántott fiú a háttérbe szorul, de nagyon. Aztán megjelenik kupidó is, persze, amit meg sikerül minden gond, hiba, giccs nélkül szerethetően tálalni. Az szép volt és kerek történet.
A mozi simán veszíthetne lendületéből, lásd a sok arcot, meg színt, azonban olyan lassú az egész, hogy erre semmi esély sincs. Lassabb már nem lehetett, gyorsabbra nem törekedett, szóval a japánok beálltak ebbe a lassú víz partot mos felfogásba és jól tették. Habár néha már tényleg eltúlozták, azonban mégis az összkép nagyon egyedi, hangulatos lett, amit meg nem kell megmagyaráznia.
Kicsit hosszú, kicsit lassú film lett ez az One Million Yen and the Nigamushi Woman, de azért minden dicséretet megérdemel tőlem. Ott volt még Yû Aoi, a főszereplő, akinek játéka üde színfolt, s bizonyára sokat fogunk még hallani róla. Aztán a tájak, a zene is mind-mind sokat tettek, mondom azért, mert a picit unalommal eltelt percek alatt volt mit nézni vagy hallgatni, éppenséggel.
Összességében tényleg hangulatos jó mozi lett ez, amelynek a végére is maradt még ereje, de hogy pontosan mire és miért is, azt majd még meglátod, nem árulom el. Hét pont. A love kimondását és beteljesülését pedig tanítani kéne, annyira szép volt, kérem. Ja és egy millió yen kb kétmillió forint, csak hogy érzékeltessem, nem aprópénzről volt itt szó. Oké, tudom-tudom, hihetetlen meg kicsit se lehet igaz, de hiába, mert a keserűen mosolygó lánynak mégis sikerült. S, te neked?
