Amíg Amerika a babérjain ül, és vár a csodára, addig a Kelet megmutatta nekik, a világnak elsősorban, hogy, hogyan is kell egy történelmi kaland akciómozit készíteni. Nagyon úgy fest a helyzet, kérem szépen, hogy a kelet egyszerűen garancia a jóra, és a sikerre, de legfőképp arra biztosan, hogy, ők, nem adnak ki a kezükből egy giccses, melódrámás filmet, amikor annak bizony a harcokról, a harcos időkről, a harcos(ok)ról kell szólnia, tényleg. Ahogy pár nappal ezelőtt már elsütöttem, s most is kénytelen vagyok megtenni: tessék csak ezt is elraktározni, mert „emberemlékezet óta” nem volt ilyen kegyetlen pofon a harci filmek világból, mint amit itt a Musa letett az asztalra, minden cécó, kecmec nélkül. S ez nem csalás, nem ámítás. Folytatása következik is lentebb.

A koreai hőseposz”: nem mesél, a mellékszálak nem erőltettek és feleslegesek, valamint a harcos szkénákat se hagyták ott a vágóasztalon megpihenni. Hanem mindent úgy tesznek elénk, abban a két és fél órában, hogy a nagy face to face csatákra egy rossz szava nem lehet az embernek. Itt nincs altatás, várakoztatás, vagy éppen időhúzás rétestészta jelleggel, helyette vannak azonban kemény és véres öldöklések szép számmal, amelyek után megnyalhatja mind a tíz ujját a nagyérdemű. Nem kislányoknak való limonádé ez se, annyi szent. Mondom ez utóbbit csak azért, mert nem spóroltak a készítők a vérrel, a fejekkel, a lábakkal, az életekkel, másodpercenként harap a fűbe valaki, de ez ott meg természetes, hisz senki nem fél a haláltól. Senki nem menekül el, nem futamodik meg, hanem rohan előre a harcba (a halálba). Az egy mindenkiért, mindenki egyért elv itt jól megmutatkozik, mindenki ott van, aki számít a csatában. Ha megkapják a jelet, az utasítást, akkor nincs visszaút.

A Musa egyetlen gyengéje, hogy a sztori valami borzasztó egyszerű, kvázi nem nagy szám. Kicsit klisés, kiszámítható, de ebből meg sok mást nem is lehetett volna kisajtolni. Kisajtolni, úgy, hogy van egy magányos hősünk, egy királynőnk plusz sok-sok ellen, akiknek ugyancsak ez utóbbira fáj a foga, többek között. A lényeg: még a 14. század végén járunk, valahol Kínában, ahol egy koreai delegáció próbál először a túlélésért, majd a mongolok által elrabolt királynő hazajutásáért küzdeni minden egyes kilométeren. Egy idő után egyre több ellen veszi őket körül, s már csak egy valaki segíthet, a Harcos.

A királynő képbe kerülése habár felkavarja az állóvizet, de szavamra mondom, ez a mellékszál is annyi teret, helyet kapott a harcok mellett, amennyi még simán belefér, s talán kell is. De az igazság az, hogy a sztori ellenére se lehet belekötni, mert a film három negyedében olyan lenyűgöző, szívet marcangoló és szájbecsukós - szemöldök felhúzós véres harci jelenetek vannak, amelyekhez foghatót évek óta nem láttál, tényleg. Példának okáért ott van az erdős-íjas rész, amikor a sötétben (nem is valami világos film) szedik le az ellent, minden kérdés, habozás nélkül, futás közben. Na igen, egyszerre volt nagyszerű, szép, és egyszerre volt kemény, harcias, és véres.

Amellett, hogy lekötött, és pörgött ezerrel a Musa, igazán az tetszett meg benne, hogy átjött ez a reménytelenség, a nagy küzdeni akarás. A hősiesség, a feláldozás, mintha a halál semmit se jelentene. Egy eposz ez, ahogy írtam fentebb, ami erről, ezekről szól. Mert amikor már egyre csak kevesebben vannak, akkor érezni azt, hogy itt nem sok esély maradt a túlélésre, vagy csak a cél elérésére. Egyre messzebb kerülnek attól, miközben az ellenek száma nő, ott vannak a nyomukban, és küzdeni kell, nincs mese, a sivatagban, az erdőben, a várban, íjjal, lándzsával, bárddal, mindennel, ami a kezünkbe jut. Az utolsó csepp leheletig, az utolsó emberig. A remény hal meg utoljára. Futááás!

A karakterek is „kiválóak”. A magányos hős, a királynő, a vezér, az ellenség, az öreg harcos csak pár a sok közül, akiket oly kitűnően lefestettek, hogy a végére már együtt szorítasz nekik a csatában. A színészek sem rondítanak bele az eddigi nagyszerű képbe, mindannyian jól szerepelnek. Itt van a szép Z.Z., mint királynő, aztán a kedvenc ismerős, Woo-sung Jung, aki olyan filmekben szerepelt már - ha nem jut eszedbe esetleg, mint a The good the bad the weird, és az A moment to remember. (az pedig nem is meglepő, hogy mindkettőről van írás itt).

A Musa tehát a véres valóság, a bizonyíték arra, hogy van élet a cukormázas gyár mellett, és után. Ilyen gyönyörű zenékkel, és ilyen képekkel a kelet újra varázsol, és rabul ejt. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy egyelőre a legtöbb potenciált a keletről érkező művekben látni csak, és elsősorban. Ha nem keresnek kompromisszumokat, s nem akarnak lehajolni a nyugatnak, hálivúdnak, akkor valami ilyesmi darabok születnek meg néha-néha. A nyolc és fél pont kijár neki. Ha a sztori nem lett volna olyan egyszerű, és olyan amilyen, valamint a pörgésből se vettek volna vissza néhányszor, akkor ez egy perfekt mozi lett volna. De hiába is keresem a tűt a szénakazalban, mert ez így is egy élmény volt, amit kötelező lenne mindenkinek látnia. We must go back to Koryo!