Mikor kialszanak a városban a fények, mikor már az összes ember az igazak meg csipkerózsika álmát alussza, akkor zajlik ám az élet úgy igazán. Jól mondom? Pezseg, nyüzsög, forog, kalandokkal, és veszélyekkel teli. Bár az igazság az, ha nem látnánk, el sem hinnénk, hogy hol és kik ébrednek fel mély álmukból, minden egyes nap, sötétedéskor. A helyszín nem más, mint egy múzeum, a főhősünk pedig egy éjjeliőr. Egy éjjeliőr a sok közül, aki a múzeum lakóival vív ádáz harcot, a rosszarcok, és a hatalomra meg uralomra törők ellen. A kezdeti pesszimista hozzáállást félredobva próbálja megmenteni ő, a barátait, a múzeumban, azon kívül, akár a föld alatt, a felszínen, vagy csak a föld „felett”. Irány tehát az éjszaka a múzeumba, mert ott se minden az, aminek elsőre látszik. Csak egy zseblámpára lesz szükséged, a többi az majd jön magától…
.jpg) |
A bevezető kicsit volt csak félrevezető, mondom, mert részben az első rész okozta élményeket hívatott kifejezni, mikor annak a sebeit már legalább három éve nyaldossuk. Na de a helyzet az, hogy most se sokat változtattak ezen a „siker”recepten. Bár mentségükre legyen szólva, miért is kellett volna? Lényegében annyi történt, hogy a lakókat átszállítatták egyik múzeumból - egy közhelyes megoldással - a másikba, és tessék, ott folytatódhatott is tovább a történet. Megjött másodperc pontossággal a rosszarc, és ennyi, kész is volt a történet. Azonban ez még nem minden, mert a feketeleves csak ezután jön. Habár az is igaz, hogy nem vártam, vártunk ennél többet, azonban mégis valahogy kevés lett… és a sztori a legkisebb hiba ebben az esetben...
Következő a szitu: a múzeum lakói élnek éldegélnek, hol halott, hol élők módjára. Azonban ezt az idilli, meghitt pillanatot megzavarják a fentebb említett elköltözéssel. S egy csapásra, minden tiltakozás ellenére ott találják magukat Smithsoninanbe. Ez pedig nem elég, mert a baj csőstül jön, és népes társaságot kapnak, akik el akarnak venni valamit, valami nagyon fontosat, hogy azt majd csúnya dolgokra használják fel.
Telefon, és máris a képbe kerül a kedvenc éjjeliőrünk, aki nem hagyhatja, hogy a barátaival történjen valami, ezért a föld alá merészkedik, oda, ahol még azelőtt sohasem járt. Ez a küldetés számára nem lehetett kérdés, akkor se, ha éppen nem sokat törődött, foglalkozott a kedvenceivel egyéni okok miatt. Hisz saját útját egyengette, és a létrán is egyre feljebb lépkedett. Sorra nyíltak meg előtte az ajtók, miközben a múzeumét hagyta, hogy bezárják.
A kaland pedig ezzel kezdetét vette, nagyobb helyszínen, még több figurával, emberrel, szereplővel, a múzeumon belül, kívül, alatt, felett, és így tovább. Bár kaland lehetne ez a javából, ám mégis hiába a sok a mini Einstein, Darth Vader, vagy éppen a régi arcok feltűnése, nem lesz ez annyira élvezetes, mint azt talán szívünk legmélyén szeretnénk. Nem lesz, mert a hangulat sokszor alábbfagy. A vicces snittekből van pár jobb, ez letagadhatatlan, azonban mégis több az olyan, ami már egy kicsit erőltetetté válik és nem poénossá. Már az első esetében is éreztem, hogy ebből sokkal többet ki lehetne hozni, poénszinten, de hát ne legyek telhetetlen, tudom. S azért a nevetés nem minden, mert elsősorban egy kis kalandvágy fűti a nézőt akkor, amikor esélyt ad ennek a második résznek.
Maradjunk annyiban, hogy mindent megpróbáltak elkövetni ezen cél kielégítése érdekében a készítők. Nézzük csak akkor! Volt itt hosszú, trükkös bejutás a nagy komplexumba, a föld alá. Aztán sok mindenkivel összehozott minket az élet, miközben a kérdésre kerestük a választ. Volt még nagy fight a végén, és azért a repülésről se lehet csak úgy elfeledkezni. Meg közbe-közbe motoroztunk, egy jót futottunk, hallgattuk a titanic songot ámor angyalaitól, és megtanultuk, hogy a zseblámpa mire nem jó, ha éppen veszélyben van az életünk. Tehát ezek szerint, ezekből mind kiindulva (ami csak egy részlet) nem lehetett unatkozni rajta, ám mégis a kezemet a szívemre téve, el kell ismernem, hogy voltak gyenge periódusai filmnek, üresjáratok, amikor az adott figurák nem annyira tudták fenntartani a korábban felépített kiváló hangulatot. A gonosz vagy éppen a bólogató mini Einsteinek figurája nagyon pöpec volt, de ők sajnos kevesek voltak a megváltáshoz.
Ben Stiller aka. éjjeliőr másodjára húzta fel magára az overált, és vette kezébe a lámpát. Nem volt nagy probléma vele, hozta amit kellett, de úgy igazából többre nem is futotta. Lehet nem is kellett, ennyi pont elég volt? A társa, akiről eddig kevesebb szó esett, a repcsis nő, Amy Adams volt. Nem lehet őt se kiemelni, s talán senkit se nagyon a gárdából. Mindenki megcselekedte, amit megkövetelt haza, azaz hozták a kötelezőt, ami egy ilyen filmben tényleg elvárható és punktum is ezzel.
Aki, már az elsőnek is nagy híve, az ezt is komálni, szeretni fogja, az biztos. Aki meg nem, az majd a mosolygás közepette elereszt egykét szájhúzást a nézés közben. Egyszer jó volt, s megvolt. Amit még nem említettem, de kötelező, hogy látvány tényleg magáért beszélt, a múzeummal, a lakókkal meg mindennel, azonban a kis drámaiság, meg enyhébb, langyibb periódusok miatt ennek „csak” négy pontot tudok adni. Ennek a második résznek, ami szerény véleményem szerint nem múlta felül az első részben látottakat, sőt. Az biztos, hogy egyszer én is elmennék egy ilyen „tök gáz helyre”, ahol teljesen életszerű modernizált robotok futkosnak körülöttem éjszaka a múzeumban. Most ennyi volt részemről, a kérdés már csak az, hogy meg lesz-e a nagy trilógia, akkor, ezek után?
