Trailer |
Rögtön azzal kezdenék, hogy nem olvastam a Watchmen alapjául szolgáló képregényt, így nem is tudok arról nyilatkozni, hogy hű maradt-e a rendező, Zack Synder az eredeti műhöz. Viszont így megvan a lehetőségem arra, hogy csak a filmet "elemezzem", nincs ugyanis más, ami elterelné a figyelmemet - sőt, még elvárásaim is csak azok voltak, amit az ember lánya egy szuperhősös sztoriról gondol. Az őrzők azonban egyáltalán nem olyan, mint egy átlagos "megmentem a világot, oszt' szevasz" történet. Mélyebbre üt, lassabban hat, de éppen ezért (a maga módján) élvezhetőbb, és persze, meg is döbbentőbb, mint más, hasonló kaliberű mozi.
A történet
Egy alternatív múltban, 1985-ben, a feszültség egyre fokozódik az Egyesült Államok és a Szovejtunió között, küszöbön áll az atomháború. Az amerikai kormány egy szuperhőstől várja a helyzet megoldását, ezzel párhuzamosan kiderül, hogy egy másik hőst - aki korábban egy bűnüldöző szervezet tagja volt - meggyilkolnak. A két szál összefonódik, és kiderül, hogy a korábban "visszavonult" szuperhősökre szükség van, és persze a világot is meg kell menteniük (a kérdés csupán az, hogy kitől és milyen áron)...
Az értékelés
Mivel alig tudtam valamit az előzményekről, rettenetesen felpörgetett, mennyire rajong, lelkesedik mindenki ezért a moziért, és persze én is el kezdtem várni. Nem nagyon tudtam azonban, mit is várhatok (bevallom, először azt hittem, hogy valami Hihetetlen család-féle röhögcsélős vígjátékot kapok majd), éppen ezért egy kicsit megdöbbentő, sőt, letaglózó volt az a világ, amit a Watchmen bemutat. Semmi szépítgetés, semmi jólfésültség, semmi eltúlzott kedvesség - csak kemény, erőteljes akciók, önmagukkal is meghasonló, vágyakkal-félelmekkel küzdő "hősök", akik láthatóan, érzékelhetően tele vannak lelki problémákkal, neurózissal, félelemmel, csalódással, és ennek ellenére (vagy éppen ezért), igyekeznek tenni a dolgukat, még akkor is, ha ez senki másnak nem tetszik rajtuk kívül.
Zack Synder korábbi rendezése, a 300 nekem látványügyileg jobban tetszett (természetesen teljesen más a két film, de nekem a spártaiak esetében inkább ki volt hangsúlyozva a képregénység, itt azt egy kicsit hiányoltam), de a világ, amit lefestenek, elképesztően jó. Kicsit disztopikus, kicsit cyberpunk, de elképesztően pontos, és nagyszerű utalásokkal teli, már azon nagyszerűen lehet szórakozni, ha ezeket észreveszi vagy figyeli az ember. Ugyanakkor félelmetes is az az 1985, és bár nem tökéletes ez a világ, melyben élünk (nem szeretnék jobban belemenni...), kicsit azért jó, hogy nem úgy alakult, ahogy a film lefesti. Szóval, a látvány engem nem ragadott meg annyira, a karakterek annál inkább.
Ennyi "rosszarcú", kiábrándult figurát ugyanis rég láttam egy rakáson. Minden szuperhősnek van valami defektje, akár lelki, akár fizikai, és egy mesterségesen kreált hős-valóságban (az például egy kicsit zavart, hogy nincs igazán megmagyarázva, pontosabban csak egy figuránál, hogy hogyan is lett ő az, aki) szinte elkerülhetetlen a bukásuk - akár szellemi, akár testi, akár morális szempontból, akár csak úgy, hogy egy teljesen eltorzult erkölcsrendszert tesznek magukévá. Nincsenek igazán jók vagy rosszak, talán csak felnagyított pozitív és negatív cselekedetek. A szuperhősök csalódottak, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen - és talán ez a legfájóbb - realisták.
Néhányan panaszkodtak (írásban, persze), hogy hosszú, vontatott, sőt, unalmas film. Ezzel azért vitatkoznék, méghozzá a színészek és a karakterek miatt. Nem szerethetőek, a szó hagyományos értelmében, viszont nagyon meggyőzőek, és kifejezetten érthetőek a tetteik. Bár itt-ott hiányosnak (sekélyesnek?) éreztem a színészi játékot, de voltak olyan kimagasló karakterek - elsősorban Rorschach -, akik a többieket is húzták magukkal. Meg persze, jutottam erre a következtetésre a film után, nem feltétlenül kell egy szuperhős karakterének olyan nagyon bonyolultnak lenni - és az Őrzők még így is túltesznek összetettségben más, két-három szóval leírható hírókon (és ezzel nem azokat kívánom degradálni...)
A végjáték
Meghatározó élmény volt, igaz, emésztgetni kellett. Nem mindenki tudja elviselni, ha a saját gyarló énjével szembesítik, és az se kellemes érzés, ha attól, akitől a "megváltást" és a segítséget reméled, inkább a saját gondjaival van elfoglalva. A Watchmen nekem mindenképpen egy új világ, egy új típusú hős tökéletes bemutatása (nem örülök neki annyira nagyon...), éppen ezért az új világlátás miatt egy igen érdekes film, amin alaposan lehet gondolkozni - tényleg jó "szép új világot" megálmodni magunknak? Semmi nem garantálja ugyanis, hogy valóban az történik, amit mi szeretnénk... -, és ami minden szempontból (vizuálisan, zeneileg, karakterek és történet) szinte tökéletes filmes élményt nyújt.
A korhatárt viszont én egy szinttel feljebb tettem volna, a Watchmen ugyanis jóval erőteljesebb, mint ami a tizenhatos karikába belefér. (A Sin Citynél szerintem jóval durvább, és azt 18 éven felülieknek ajánlották).
A tények
Kik követték el? A rendező Zack Synder, az ismertebb színészek Billy Crudup, Carla Gugino és Jeffrey Dean Morgan (Winchester papa). Több fiatal, feltörekvő és tehetséges színész felbukkan, szerintem egy idő után megjegyezzük majd a nevüket.
Pozitívum: Egyedi látás- és világmód; különleges karakterek; zene
Negatívum: Silk Spectre állandóan változó csizmasarka (jó, nő vagyok, mi másra figyeljek); a nagy kék kuki egy idő után inkább már vicces...
Csúcspont: Mi izgat fel két szuperhőst? Egy kis bunyó! :-)
Kinek: Aki valami merőben újra vágyna, legalábbis ami a szuperhősöket illeti
Kinek nem: Aki nem szereti nézni az egész képernyőt betöltő fütyiket; aki számára az ideális szuperhős jól fésült, kedves, és cicákat ment meg öreg néniknek, valami soha, egyetlen pillanatra sem érzi rosszul magát
Teljes mértékben meggyőzött, mindenképpen ajánlom, legalábbis a jó gyomorral és némi nyitottsággal rendelkezőknek. Pszichológus-hallgatóknak meg egyenesen kötelező. 8