Hosszú idő után, kérem szépen, ez az a film, amire aludni kell(ett) egyet. De nem azért, mert annyira fárasztónak találtam a két és félórás játékidőt, vagy nem azért, mert nem tudtam volna mit írni, hanem egyszerűen csak azért, mert annyira sok minden motoszkált a fejemben a végfőcím lepergésekor, hogy csak csuda. Tudod sok minden, amiből az ember, nem tud hirtelen választani, nem tud dűlőre jutni, és nem tudja magában hova tenni a dolgot. Hiszem azt, hogy ekkor születik meg, és ezt nevezzük élménynek. Amire tényleg jó rég volt már példa. Lehet, hogy ehhez egy - címben is szereplő - különös filmre volt szükség? A válaszom egyértelmű igen. Mosolyt kérünk.
 |
Mit lehet akkor mondani, amikor az ember számolja visszafele a napokat, hogy láthasson egy darabot? Mit lehet akkor mondani, amikor egy előzetest inkább félbe hagy a néző, az ember, a kritikus, mert tudja, érzi legbelül, hogy itt nagy dobásra, durranásra van kilátás? Mit lehet akkor mondani, amikor már az ajánló, vagy csak maga a kísérőlevél is titkon a szívedet melengeti? És mit lehet akkor mondani, amikor már látatlanban, a többi nagyot félretolva, még a GG-t is neki adjuk, percgondolkodás nélkül? Ez az elfogultság, szerelem első látásra. Ettől a sortól kezdve, tehát egy olyan ember, gondolatait, kritikáját olvashatjátok, akinek már a kezdet kezdetén, ez volt a titkos favoritja, s várta, de nagyon.
Baromi jó érzés, hogy az előre magasra feltett lécet, avagy a magasabb elvárásoknak is képes volt megfelelni a film, ez nagy öröm. Azonban néhány pillanatban, egye fene, az egészet zusammen egy kalap alá véve, sikerült még azt (örömöt) is túlszárnyalnia. Ilyenkor a várakozás minden másodpercét, percét, óráját, kiélvezheti a felfokozott, túlfűtött hangulatban odaült néző. Ahogy mondtam, élmény volt, de még milyen.
Mikor kezedbe veszel egy naplót, azt olvasva a régi emlékek, sebek törnek fel belőled. Mikor írsz egy naplót csak magadnak, mindenkitől elzárva, titokban, akkor az egész életedet teszed bele, ha akarod vagy sem, így vagy úgy. Az a tiéd, amit valamikor, bármikor, újra elővehetsz, és visszanézhetsz, visszaolvashatsz kedvedre. Az ott a te életed, képekkel, egyszerűbb, de annál nagyszerűbb írásokkal, élményekkel. Abban is benne van minden örömöd, minden szomorúságod. S ha bár lehet, hogy az életed nem volt olyan különös, mint Benjamin Button-é, de akkor is ott lehetted melletted az, egészen életed végéig. Vagy odaadhatod, annak az egynek, aki a leginkább közelebb állt szívedhez - a kedvesnek, aki mikor olvassa azt, vagy felolvassák neki, akkor ő is visszapörgetheti magában az idő kerekét, s felidézheti azokat a perceket, amiket veled együtt töltöd, vagy amiket nem messze a nagyvilágban, megtudhatja hol voltál, hol jártál...
Benjamin Buttonnak kétségkívül különös élete volt. Egész életét egy mesének, egy utazásnak lehet felfogni. Egy ember, aki visszafele öregedett. Azaz öregnek született, majd fiatalodott. Évről-évre egyre több emberrel hozta össze a sors. Nem volt egy nyugodt alkat, mindig úton volt. Féltették, hogy elveszik, de ő érezte legbelül, hogy napról-napra fiatalodik, valami változik benne. Világot akart látni, neki a négy fal nem volt elég. Karaktere sokban hasonlít, tényleg Forrest Gump-hoz. Ő se volt egy hétköznapi gyerek, ember. De mégis egy annyira szerethető figurává nőtte ki magát, amint mesélte a saját kis életét, hogy emberemlékezet óta, nincs olyan ember a világon, aki ne tudná, hogy mama azt mondta… Tehát Benjamin is egyedi, unikum, aki beletörődve (mit sem) sorsába, éli mindennapjait, köszöni szépen a világnak, hogy élhet, ezért minden egyes percét kiélvezi, ameddig csak lehet. S ez az, ami miatt tátott szájjal lehet végignézni a filmet. Hisz annyira érdekes, fura, meglepő, de egyben meg tökéletes. S most komolyan, bevallom, hogy egy szomorú sztorira készültem, ami aztán bejön, de nem úgy, ahogy arra számítottam. De ez nem is baj. Mert ezzel az egész mesés, mesélés, visszaemlékezés, kinek hogy tetszik dologgal, levett a lábamról. Végtére is egy romantikus történet jött ki az egészből, de erre sem lehet panasz. Ahol kell könnyed, még mosolyt is csal arcodra, ahol kell, ott meg megérint. Alig lehet benne hibát találni. Talán ami szúrta a szemem, az az, egy-két már túlnyújtott pillanat volt. S néha nem igen jöttek jól a váltások a jelen és múlt szálai között. De ennyi, ami azért apróságnak tűnhet. S az is.
A film tehát történetével bizonyított. Nem hiába, az író, az aki. Míg a rendező Fincher pedig mindennek tudja a helyét, ért ő a dolgához, ez nem kétség, azonban le sem tagadhatja, hogy az ő keze volt benne a moziban, kimerítő, alapos, pontos, profi munka a jól bevált narrációval végigvezetve, ami aztán egyszer megfordul, azonban ez már maradjon a jövő zenéje.
Amik igazán rabul ejtettek, azok a képek, amik gyönyörűek. Micsoda látvány! Ahogy mondottam sokszor: szem nem marad szárazon. Ez az öregítés, meg fiatalítás dolog azért nem lehetet könnyű, bár BP-nek valljuk, meg gyermeki tekintete van… És a fülem se unatkozik, szép muzsikája már csak hab a tortán.
Brad Pitt kiváló, Cate Blanchett pedig szép, nagyon szép. S rajtuk kívül senki sem hibázik. Az anyuka alakítása még tovább kiemelendő, de Tilda kisasszony is megmutatta magát. Nincs hiba!
Már fentebb is akartam valahol írni, hogy egy ilyen filmért érdemes élni, s hogy látni kell. A Benjamin Button különös élete, minden bizonnyal a te egyszerű, kicsit szürke életedre is nagy hatással lesz. Ez a film úgy ahogy van, betömte a lyukakat, már ami az előző évet illeti. Kellett már egy hamisítatlan, egy ennyire jó darab. Találgatni lehet, ez mennyire lesz elég, majd később, de engem ez most hidegen hagy, nem érdekel, csak újra akarom hallani a zenét, amint újra felcsendül, és kezdetét veszi egy ember utazása, egy különös élete, akit Benjamin Button-nak hívtak. Egy szó, egy szám, egy élmény. Tízes.
