Steven Spielberg szépen elél, eléldegél, a múltból még egy darabig. De hát az vesse rá az első követ, aki nem követné le az ő munkásságát, úgy zusammen. Mindenből megalkotta a sikerreceptet, letette az alapokat (ami már megérte), amelyre már csak újabb részeket kell(ett) építeni- a néző legnagyobb örömére vagy bánatára, ez utóbbi már nézőpont kérdése, persze – egyre többet és többet. Amit még a néző befogad és elfogad sokáig.

 

S ha már itt tartunk a folytatásoknál, meg Spielberg-nél (Lucas-szal karöltve természetesen), akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, vagy szó nélkül elmenni a 2008-ban leginkább várt mozi mellett és felett, ami nem más volt, mint az Indiana Jones negyedik, de közel sem utolsó epizódja(?). Jól megrágtuk, s megemésztettük ezt az egész folytatásos dolgot, úgy hogy erre felesleges is lenne kitérni. Hisz a pénz csodákra képes, nem de bár? Következzen a rövidre fogott és szánt kritika mindenki Indyjéről, a negyedikről.

 

Nem rejtem véka alá, s nem árulok zsákbamacskát kerek perec kijelentem, ez nem volt az igazi. De nagyon nem. Sokan leszólták, majd ugyanannyian dicsőítették, tehát nem volt egyszerű helyzetben a néző. Vagy inkább én. Különösen a nagy fanos, rajongásos múltamra visszatekintve, már ami az Indy filmeket illeti. Egy szó mint száz, az elfogultság s próféta beszéljen belőlem ezek utána.

 

A másodszori megtekintése után már tényleg szavakba kell önteni, öntenem gondolataimat. Még az első nézéssel azért nem hagytam  magam(at) befolyásolni. Kvázi, hittem, hogy másodjára is teljesíti azt a nemes feladatot, és pontszámot, amit megérdemelt tőlem, a naiv és elfogult embertől, kritikustól. Vagy ne talán tán, még jobbra, és szebbre hivatott jövőképpel kacsint felém a visszajátszás a jó öreg fapados Indy bácsival. De oh nem! Jöjjön a fekete leves, meg az igazmondó juhász vagy mifene!

 

A történetről nem kell itt ódákat zengeni, majd mindenki úgy is, ismeri már. Kedvenc tanárunk, profunk, újabb közeli ismerősét, hozzátartozóját „veszti el”, rabolják el valakik. Akiknek egy valamire, a kristálykoponyára fáj a foguk. Indynk (húh azért már nem fiatal) nem hagyja annyiban a dolgot, és a kezdetben még csak mente-monda hiedelmekből és tévhitekből nyomozgatni kezd. Oszt’ ennyi. Ja és kalandjai során még elkíséri egy korábbi nőjének gyermeke, aki besegít néha-néha ebbe az egész kalandozásos projektbe.

 

Ahogy fentebb is írtam, ez nem volt az igazi. Hiába lennék, szeretnék részrehajló lenni ebből a szempontból e film esetében, valahogy csak nem akar az kitörni belőlem. A legnagyobb probléma ezzel a negyedikkel, az a nagybetűs hangulat. Ami olykor-olykor tőr fel csak belőlem, vagy a filmből. Inkább kevesebbszer, mint többször. A nosztalgia filing persze lecsapódik valamennyire rajtam is, hiszen bárhonnan is nézzük, a film fele szépen építkezik elődeiből, ami nem lenne rossz, és nem is lenne akkora probléma, csak hát azok minőségi élményeit vajmi kevés sikerrel tudja átadni, nekem, nekünk, a nézőnek.

 

Szóval hangulat. A zene azért helyenként megmaradt. De Indyn alias Fordon látszik esztékás szemüveg hordása nélkül, hogy elszaladt felette az idő, de még mennyire. Az ugra bugrálás se megy már olyan könnyen, míg a jól bevált és megszokott grimasz repertoár is valahol otthon maradt, sajnos. Kár érte. Ez nagyon hiányzott. További gondok még a színészi alakítások, a kimaradt, számorma nagyon is hiánycikk formula: vérbeli, igazi kaland helyzetek. Amikből jó keveset kaptam. Állandóan utazunk ide-oda, és oly normális magyarázata nincs a dolgoknak (konkluzió:a forgatókönyv summa sumarum hagy némi kivánni valót maga után), ezért, ennek tudatán, tehát, követem tisztességgel a fejleményeket, holott talán még egy kis apró láng csóva ég szívemben az echte Indyért kiáltva. És ezen még holmi atomrobbanások meg ufók se segítenek…

 

Persze vannak elvétve jó öreg, oldschool dumák, melyek fenntartják az érdeklődésem kicsi kis fokát, - egy idő után. Amikor már húsz perce dzsippeznek egyfolytában, és Shia pedig Tarzant megszégyenítő módón kell át az egész dzsungelen, úgy ahogy van. Szépen kitöltik a játékidőt a készítők, de legtöbbnek csak ilyen időhúzó jellege van. A két órán belüli limitnek sokkal több értelme lett volna. Így csak húzták meg vonták, mint a rétestésztát. Ez van.

 

Hol van már az örök nyár, na meg a Harrison Ford – Sean Connery páros? Azok a régi jó szép idők, ugye. Be kell vallani, ez az új felállás annyira nem volt megnyerő. Ford próbálkozott, és tisztességgel helytállt de ez már a XXI. Század, ennek ellenére még Shiát így is, meg úgy is „kenterbe veri”, már ami a színészi produkciókat illeti. Cate Blanchett a gonosz szerepében, jó volt, de azért megijedni tőle ilyen eltondzsonos napszemüvegben aligha lehet(et), szerintem.

 

Mielőtt mindenki lehurrogna azért, hogy állandóan sopánkodok, és visszasírom a múltat, azoknak üzenem, hogy azért ez a negyedik, a Kristálykoponya királysága is megérdemel egy hét és felest tőlem. Amiben jócskán megmutatkozik, és előbújik a jó nagy szívem. Ennek láttán, érdemes lenne fontolóra venni a folytatást. Mondottam sokszor, ami nem megy, azt nem kell erőltetni – és tudom, hogy most sokan ezért nem fognak szeretni, vagy nem is értenek velem egyet, hisz látták, mentek satöbbi, de egy esetleges Shia folytatással már több mint valószínű meghalna az egész. De ne temessük Indyt, mert ha azért megajándékoznak a készítők valamikor egy újabb epizóddal, akkor biztosan azt is megnézném, szóval lesz ez még így se, így is, Indy.