Mesterien megkomponált darabról van szó, a Kóristák esetében. Ezt nem árt leszögezni, gyorsan, itt a legelején, mielőtt még részletekbe bocsátkoznánk. Valamint azt se szabad elfelejteni, és az sem egy utolsó szempont a megnézés okán, a meggyőzés egy hatékony eszközeként, hogy jelen filmünktől volt hangos nem csak a francia sajtó, hanem az egész világ, akkor, egészen a mai napig bezárólag. És erre mi sem jobb bizonyíték, mint a jelölések a Golden Globe-on, vagy az Oscaron. Hogy csak párat említsünk: legjobb idegen nyelvű film, legjobb betétdal, s legjobb zeneszerző kategóriában méretette magát a Kóristák. S a zene fülekre talált, hisz utóbbinak ki is járt az Európai filmdíj, tesszük hozzá szűkszavúan, de egyhangúlag, hogy minden kétséget kizáróan jó helyre került az.

 

Ezek ismeretében, s tudatában hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy váratlanul ért minket a szépsége, s minden gyönyörűsége a filmnek, kvázi nem igen lepődtünk meg azon, hogy jó emlékekkel, és egy üdítő másfélórával távoztunk a film utolsó képkockájának legördülése után. Azonban ami tényleg megmagyarázhatatlan, és egyben meglepő volt számunkra is, hogy a kényelmes fotelünkből való kikászálódás helyett, inkább vissza-visszapörgettük - nem csak magunkban - az eseményeket, a fülbe mászó dallamokért, és egy-pár nagyon is szerethető jelenetért. És ez igen nagy szó, ez már jelent valamit, nekünk, és üzen valamit neked, olvasó. Vétek lenni kihagyni, de erről majd lentebb értekezünk, folytatni, tessék.

 

A fentiek pozitív visszhangja mellett azért nem szabad megfeledkezni a tényről, hogy voltak akik melegen ajánlották, és ajnározták napokon keresztül, csak nekünk, számunkra. Minden jóval és széppel illeték a filmünket, próbálták a soha nem alvó kóristás kisördögöt bennünk felébreszteni, és igen sikerült is nekik. De mi, azért nem hagytuk magunkat megvesztegetni, és becsapni, félretettük a hallottakat, az olvasottakat, nagy szavakat, és vártuk a csodát, amely ebben az esetben, a Kóristák esetében, bizony, megjött és átjött. Na igen ez a tipikus esete annak, amikor a megérzéseink (a filmben, vagy valaki másban) nem hagynak minket cserben.

 

Pedig be kell ismerni, kicsit féltünk a darabtól. Nem igen tudtuk magunkba hova tenni ezt az egész kórusos dolgot. Azon emberek közé tartoztunk, akik első hallásra, leginkább csak egy rossz viccként számoltak a megnézés gondolatával, és egy erőteljes vállrándítással intézték el a (nem)tetszésre irányuló kérdéseket. Értjük mi azt, hogy ez komoly zene, vagy micsoda, de nem nagyon szívleljük a kórusos műfajt, igaz, ami igaz. Bár mentségünkre legyen szólva láttunk mi már musicalt, és hallgat(t)unk Beethoven-t is olykor-olykor, ezért is adtuk fejünket - az egyszer élünk elvből is kiindulva – a Kóristák megnézésére. És ebbéli döntésünket, nosza azóta sem bánjuk. Miért is?

 

Mert egyszóval: kiemelkedő. Nagyszerű. Vagy inkább egyszerűen nagyszerű. Ilyenkor már nem is lehet kérdés, hogy mit láttak anno a mindentudó experték a filmben, ami miatt jelölések sokaságával látták el, halmozták el, kényünkre-kedvünkre, elsősorban.

Pedig ha egy kicsit is jobban belegondolunk, akkor nem kell nagy tudósnak lenni, ahhoz, hogy megállapítsuk, a Kóristák semmi, de semmi újat nem hordoz magában, és nem is lehet semmi újat keresni benne, mint ahogy azt megszokhattuk már korábbról, ebben a témában. Tudjuk igen, volt itt már Holt költők társasága (húha, kedvet is kaptunk újranézésre). Ami/annak tudatában, nehéz ilyenkor, valami újdonsült dologgal, koncepcióval nekileselkedni, előrukkolni. Egy kis merítés a jó öreg klasszikusból, meghintve csodaszép muzsikákkal, és kész is a Kóristák. Ennyire egyszerű lenne a történet?

 

Egy új (nevelő)tanár érkezik az iskolába, aki talán, sőt biztos, hogy másfajta nézeteket vall, a tantestület akció-reakció elvével ellentétben. Ő a zenében találja meg a kiutat. Kórust alapít, és a zene szeretetével, erejével hangolja össze a rossz bitang gyerkőcöket, akik között meg-megbújik egy pár csiszolatlan gyémánthang. Előbb-utóbb mindenki behódol az új tanítási módszernek, azonban kis idő elteltével nem várt akadály üti fel a fejét…

 

Ahogy írtuk előzőleg, egyszerű. És ezzel az egyszerűségével tud magával ragadni a film, ezzel tud elkápráztatni. Nem akar mélyen nyomokat hagyni bennünk, nem akar erőltetetté válni. Egyszer sem érezzük azt a nézés közben, hogy itt túlságosan átestek volna a ló túloldalára. Szépen, minden erőfeszítés igénybe vétele nélkül jutunk el a kezdő hebehurgya képsoroktól, a közös éneklésig. Nem olyan habkönnyű ez, mint amilyennek hangzik, inkább családiasabb drámát képvisel. Érezzük a háttérben megnyugvó könnyedséget, és szeretet. Rabul ejt minket, ne tovább erre nem is számítottunk.  

Márpedig ilyet láthattunk már amerikából érkezve, ami - majdnem - mindig elvérzik a túl csöpögésen, és hepienden. Ha az eddig nem derült volna ki, francia filmről van szó, és lévén szó, biztosak lehetünk abban, hogy sajátos humorával, és színészeivel tud hatni ránk, egyszerre a szemünkre, és a fülünkre, a legbelső érzéseinkre is kell hagyatkoznunk, kiváló. Kapunk a felszabadult dráma mellé még egy kis apró csipetnyi humort is. Ami miatt aztán végleg, tényleg csak szuperlatívuszokba bírunk és tudunk beszélni a Kóristákról.

Nem ígérhetünk semmit, vagy nem ígérünk semmit, de alig ha elhamarkodott kijelentést teszünk akkor, amikor azt mondjuk, s azt merjük állítani, hogy ezt mindenkinek látnia kell, kórus ide vagy oda. Ne félj tőle.

 

Ha azt hinnéd, hogy a zenéje a legnagyobb ereje, erénye és pozitívuma a filmnek, akkor jelentjük tisztelettel, rosszul hiszed. Mi is azt vártuk, hogy csak a zenére, és a köré akar elsősorban építeni a film, de erről itt szó nincs. Egy idő után meg se lepődünk az újabb éneken, énekeken. Csak visz minket előre az egésznek a varázsa, zenéje, s annak dallama, úgy mint, a hajót a tengeren a szellő. Élvezzük minden egyes pillanatát. Persze, ilyen kórus és zene nélkül nem tudna élni a Kóristák, na ja. Így válik egy teljes egésszé számunkra, mindenki számára. Gyönyörű szép muzsikák, egy istenáldotta tehetséggel a középpontban. Soundtrack hallgatás kiváltképp kötelező ebben az esetben.

 

Színészi téren mindenki teszi dolgát. Gérard Jugnot a nevelőtanár, hozta igazán jól a szerepét. Kedves kis emberke, akiről komolyan hihetjük, elhihetjük a tanári mivoltát, és a zene, gyerekek szeretetét. Nincs mit ragozni ezen se, nagyon jópofa arc. Telitalálat. Jean-Baptiste hangja és neve pedig megér egy misét.

 

Mivel is zárhatnánk mondanivalónkat, ezek után? Akarnák valami szépet, és jót ide biggyeszteni a végére, az utolsó szó jogán, de nem jut semmi az eszünkbe. Talán egy kerek tízes többet ér minden szónál. Ez kilences volt még elsőre, de másodjára megkapta azt, amit megérdemelt, tőlünk.  És akkor reméljük, hogy az alábbi videó vagy képsorozat téged is meggyőz arról, hogy az egyszeri odafigyelést nagyon, nagyon, de nagyon megérdemli. Irány hallgatni, de tüstént, de nyomban: Vois Sur Ton Chemin.