Második fejezet.

 

Következzen a második rész, mely a The Last Name címre hallgat, címet viseli.

 

Lehúzzuk az utolsó bőrt, és kiürítjük a szegény emberek pénztárcáit, általában ezen okok miatt adják fejüket folytatásra a készítők, szerintünk. Persze a pakliban még meg benne rejlenek, lehetnek oly tényezők, okok, hogy az első sikerén felbuzdulva, igen is akarták, követelték az emberek, a fanok ezt, a második részt, ámbátor ennek vajmi kevés a lehetősége van, úgy igazán, belegondolva. Meg hát így is, úgy is, a nagy álmoskönyvek szerint is inkább a pénzről, mintsem az emberekről szól a nagy folytatási láz. Elég csak a mostani nyárra visszagondolni. Summa Summarum ez is, mint minden a mai világban, a pénzről a szól, és ennyi. De ne is ezen rágódjunk, hiszen van más, ami meglepőbb és érdekesebb egyúttal a Death Note mozikkal kapcsolatban, mégpedig hogy 2006-ban, egy év leforgása alatt a film mindkét részét bemutatták (június-november), persze kint a japán nagyérdemű előtt. Ez mindenképp elgondolkodtató és különös. Meg is adja a kritika további alaphangulatát, tessék.

 

A film ott folytatódik, ahol anno befejezték. Azzal a képkockával, ami igen is hivatott volt arra, hogy elkészüljön eme második rész. Mondjuk, és állítjuk ezt azért, mert mégis csak totál fölöslegesen nézett volna ki az első „the end”-je, folytatás nélkül. Szóval egy szó mint száz, újra feltűnnek a régi arcok, és ahogy az lenni szokott, fel-feltűnnek az újjak, és mégis a bizonyítás, a nézőért elv teória szerint, komplikáltabb forgatókönyvvel, és hosszabb játékidővel, a szkeptikusoknak, csak nekik.

 

Beleadtak apait anyait a készítők, ez már fél óra után leszűrhető mindenkinek. De így van ez rendjén. Ha már lúd, akkor legyen kövér alapon meg kell mutatni mi minden rejlik még ott a fejekben, az agytrösztökben.

Kell az új, újdonság a népnek, ezért egyrészt, indítunk egy főcímnek is titulálható, nevezhető jelenetecskével, a jól megszokott, és bevált Dani California red hot csilis számával. Innen a székünkből próbáljuk megfejteni az okokat, hogy a japánok ennyire nagy RHC fanok, vagy nem találtak mást, mert ez eddig lépten nyomon, főcímben, zárszóként, mindenhol jelen van. Végtére is akkortájt nagy muzsikának hatott, és mi nekünk is zene volt a füleinknek. Másrészt pedig egy kissé túldramatizált alapsztorival előállni a meghökkentés kedvéért. Mert elég nehéz lehettet az első sikeréből kiindulva valami jobbat, még többet kiötleni, kihozni, kisajtolni. Ezért gyúrtak a készítők a forgatókönyvre, de nagyon.      

 

Sok mindent nem akarunk elárulni, elsősorban gondolva azokra, akik éppen e kritika olvasása hatására döntik el a mai menüt, de mégis azért egy kis kedvcsinálót tálalunk, engedelmetekkel.

Ezt a folytatást minden szempontból, a kettes szám uralja, mert tudniillik mindenből, legyen az halálisten, vagy legyen az napló, még egy lesz a bonyolítás kedvéért. Tisztázzuk a dolgokat, keressük tovább Kirát, az igazságosztót, azonban a nagy nyomozás közepette egy újabb Kira lép a felszínre, a vászonra, vele együtt, egy új naplóíróval. Akinek feltett szándéka, hogy találkozzon, az elsővel, valamiféle terv kapcsán. És akkor innen kezd tényleg rétestésztává válni az egész történet. Szóval ezt inkább kielemezzük, mint hogy megfosszunk titeket a nagy élménytől.

 

Nagyon akartak. De nagyon. Mindenből rátettek még egy lapáttal. De ez leginkább a forgatókönyvre igaz. Írtuk, említettük, hogy az elsőnek, talán, szerintünk, pont ez volt a legnagyobb gyengepontja, hogy abból nem tudtak még többet megvalósítani. Hát itt ilyenről szó sincs, kérem szépen. Éppen ellenkezőleg, nem hazudtolták meg magukat a kelet varázslói, szépen fűzték össze a szálakat, húzták el előttünk a mézesmazadgot, és próbálták komplikáltabbá tenni a végkifejlet felé vezető utat, ösvényt, számunkra. Sikerült nekik, na igen.

 

De ennek is van, persze hátulütője, s mondhatni, ez meg is bosszulta magát. Kicsit a nézés közben, olyan érzés kerít minket a hatalmunkba, hogy a készítők minden gondolatukat, és ötletüket összegyúrták ebbe az egy részbe, persze némileg tudatosan, azonban ezt mégis mind az idő rovására, persze. Túl sok minden történik egyszerre, s amondó vagyok, hogy ennek láttán az amerikain felnőtt filmbuzinak megfeneklik a gyomra.

Így se volt ez rossz, félre értés ne essék. Azonban valljuk, és kijelentjük, hogy ezt egy harmadik részben minden további nélkül lerendezhették volna (lett is harmadik, erről később). Ehelyett az utolsó fél órára, háromnegyedórára indul be úgy isteniesen az izgalomfaktor, a hangulat. Az első órának is vannak jó pillanatai, de minden kétséget kizáróan a második fél sokkal erőteljesebb, s hatásosabb. Szép felvezetés, egy kisebb bonyolítással, a legelején, aztán fordul a kocka, és berakjuk ötösbe a váltót, hadd szóljon. Annyi minden történik, hogy az ember jóformán nem tud hova figyelni, és nem bír csodálkozni, meglepődni, néhányszor, néhány esetben. Nem mintha panaszkodnánk, mert tényleg el lettünk kényeztetve.

 

A színészek közül talán a cédés, főzős, híres kiscsaj nyávogása, irritáló hangja volt kellemetlen számunkra ez esetben, de ezen felül és kívül most se volt miért nagyon szomorkodnunk a produkciók láttán. Ken'ichi Matsuyama (L)most is hatalmasat nyújt. Azok a mozdulatok, az a járás, nem semmi…És sokszor,a legtöbbször, le is mossa a vászonról, partnerét Tatsuya Fujiwara-t. Aki itt egy picit, most, gyengébben muzsikált, az első részhez képest.

 

A Death Note: The Last Name című film ugyancsak szép és ékes bizonyítéka annak, hogy japánban is tudnak valamit, filmkészítés terén. Mindenképp érdemes (fel)fokozott érdeklődéssel, és figyelemmel fókuszálni az ott megszületett alkotásokra, szerintünk.

És hát ez a második rész, azért, hű maradt elődjéhez. Kap is tőlünk egy hetest. Valamiért jobban szórakoztunk rajta, s élveztük mint az elsőt. Sokak lehet, sőt biztos, hogy eleve megbélyegzik, halálra ítélik az egyes folytatásokat. De nekünk, eddig a két rész, együttesen, a hetesét maximálisan megérdemli. Na de mi történt a halállistával?