Mi sem egyszerűbb egy ilyen televíziós interjú lebonyolításánál!? Van két ember, a kérdező, meg a válaszoló, mögöttük, vagy előttük pedig a stáb. Kamera indul, s forog, emberek milliói kapcsolják be otthon a készülékeket, és három… kettő… egy kezdés. A kérdező, aki a beszélgetés showman-ja, azonnal, egyből, nekilát a legfontosabb kérdés feltevésére, azaz belecsap a lecsóba. Azonban a minden hájjal és beszélőkével megkent válaszoló nem hagyja ezt ennyiben, és a maga oldalára fordítja a beszélgetést, kvázi csak beszél, és beszél, azaz nem hagy időt a kérdezőnek, kérdezni. Aki meg nem mer, s nem tud közbeszólni, legszívesebben a fotele alá bújna, szégyenében. Pedig ha megtehetné, akkor robbanna az a bizonyos bomba, ugye. S mióta világ a világ, azóta tudjuk, hogy aki mer, az nyer. Tessék…
 |
Tisztára, mint egy macska egér játék, harc. Csak most a jelenlegi felállás szerint, egy showman az ellenfél, mármint az ex-elnöké. A Watergate botrányt majd minden halandó ismeri, és tudja, szóval erre kár is fecsérelni a sorokat, meg a szavakat, következzenek inkább a fő(bb) szereplők, a háttér, s a miértekre a válasz. Egészen a bukástól, mert nevezzük annak, a beismerő vallomásig. Szerencsére azért mindkét részre, szereplőre van idő, így semmi sem marad titokban, kezdjük is akkor a gyökereknél.
Richard Nixon neve mindenkinek ismerős cseng, meg ismerősen kell, hogy csengjen. Neve egybeforrt a Watergate botránnyal, ha másról nem, akkor erről biztosan mindenki tud s hallott. Eljön tehát a nap, mikor is távozik a hivatalától, mindenféle bocsánatkérés nélkül. Az embereknek azonban ez nem elég, nekik több kell. De talán azzal is „beérik”, hogy eltűnik a színről, mindörökre. Persze sokan akarják a kérdésekre a válaszokat, viszont alig ha fog az már kiderülne ebben az életben, világban. Legfeljebb az ex-elnök kiad egy könyvet, ott leír pár szomorúbb tényt, meg szánom-bánom sorocskát, és akkor azzal minden el is van felejtve. Na ez volt kérem szépen a B verzió…
Az A verzió az, ami aztán meg is valósul, hogy pár év után, pár év távlatából visszanézve, emlékezve, mikor is már az emlékek s sérelmek nem annyira frissek, akkor egy interjú keretében újra feltámasztani a „halott” elnököt, a nagy negatív körből. Vagyis valakik így látják, valakik meg persze másként. De azért a pénzről, mint húzótényezőről se lehet elfeledkezni, ugyebár. S ha már az életben van ilyen lehetőség, akkor azt könyörtelenül ki kell használni, meg kell ragadni, hát ha még jó is kisülhet ebből a kérdezz-felelekből. Azonban az élet nem várt meglepetéseket tartogatott, amit úgy neveztek, nevén, hogy David Frost.
Ki is ez az ürge? Hát egy showman, korának egyik nagy alakja, akivel az akkori világ kezdődött meg végződött. Egy echte showman-ről lévén szó, állandóan szórja a humorbonbonokat, meg nevet, és öltözködik is kedvére. Nem akárki, aki aztán kicsit megunva ezt az életet, mármint, hogy beutazza a fél világot, kábé a fél világ előtte fekszik, és isszák szavait, szóval megunva ezt, valami nagyobbat akar kaszálni. Neki se elég ez már, úgy érzi többre hivatott, végre vissza akar kerülni az őt meg illető étterem egy asztalának székéhez. Frost nagy halra vadászik, akivel bankot robbanthat és megmutathatja magát a világnak, más szerepkörben. Hiába na, a csillogás meg pompa nem minden. A szomorúság, a magány ott van a szemekben, csak jól rá kell nézni az emberre.
Tehát egy nagy hal. A terv megvan, összeállt, csak egy kis támogatás szükséges, mindenképp. Frost kinézte magának, az egyik lehető legnagyobb nagyágyút, ellenfelet, Nixon elnököt. S habár ő tőle messze áll ez a műfaj, mármint a politikai eszmecserék futtatása a tévében, de akkor is hajthatatlan volt, ha azt a pénze, meg csekkfüzete bánta is. Küzdött, harcolt, lobbizott, mindenütt, de egyszerűen senki nem volt rá kapós, egyéb okok miatt. Aztán csak elérte a célját, még ha kicsit máshogy, másképp, mint eltervezte, de eljött a nap, mikor Nixon kiszállt az autójából, és az útja egyenesen egy bőrfotelhez vezetett, a kamerák kereszttűzében, vele szemben, az ellenféllel.
Természetesen most újfent kimerítettem a kereteket, azaz többet írtam a kelleténél, erről a sztoris háttérről, de egyszerűen annyira megmaradt, és annyira lenyűgöző volt számomra ez a harc, hogy nem tudtam magamban tartani. Persze mielőtt sokan még azt hinnék, hogy itt csak az interjúról van szó, azoknak jelezném, tisztelettel, hogy tényleg a lemondástól nyitunk, és végigkövetjük az interjú előkészületeinek menetét. Értem ez alatt, az idea megszületését, valamint a terv izzadságszagú kivitelezését lépésről lépésre. Közbe-közbe megismerjük a két embert, akik alap ellentétei egymásnak. De hogy ez még mind semmi, hisz a forgatókönyvbe ügyesen belecsempészték, beleszőttek az ilyen áldokus jeleneteket is, amikor egy-két emberke, visszaemlékezik, hogy pontosan mi is és hogyan is történt akkor. Van itt minden, kérem szépen, unalomra nincs okunk.
Még hogy unalomra, Ron Howard tudja a filmkészítés csínját-bínját, ezt mi sem bizonyítja jobban, ez a Frost/Nixon, ami majdnem hogy már tökéletes lett, számomra. Egyszerűen Howard fogta ezt az eredetileg nem vászonra tervezett párbajt, amit anno annyian néztek, hogy csak csuda, szóval megmarkolta ezt a lehetőséget, és megfűszerezte a saját kis ideáival, hol említett áldokus szállal, hol a precízen kidolgozott karakterekkel, valamint az interjú előkészítéssel támad. Egyszerűen mindenre van idő a filmben, iszonyat jól összepakolt darabról van szó, ami hangulatában is valami különleges élményt nyújt.
Már a kezdet kezdetén beülteti a bogarat az ember fülébe, hogy itt nőni fog még a feszültség a darab végéig, aztán így is tesz, képkockáról képkockára közeledik az interjú, aminek igaz tudjuk a kimenetelét, de mégis ez nem érdekel minket, eszünkbe se jut, hanem hagyjuk, hogy az események sodorjanak minket a beismerő vallomásig. Úgy ám. S ekkor robban is, az bomba, aminek kell, a feszültség már tapinthatóvá válik, meg drámaivá, s kijelenthetem, teljes magabiztossággal, hogy egy igen jó filmhez volt szerencsém majd két órában, húha.
Amihez a színészek egytől-egyig nem csak a nevüket, hanem a színészi képességeiket is adták. Azaz Langella olyat nyújt Nixon elnök szerepében mint még soha, míg Sheen pedig is hozza a szintet, ha bár az együtt töltött percek során kicsit alulmaradt, de nekem nagyon bejött az ő játéka is. S hát akkor a mellékszereplőkről nem is beszéltem, akik tényleg még növelik a hatást, meg a film tekintélyét, Rockwell már régóta kedvencem, és itt is odateszi magát, de még hogy. Bacon pedig nem tud hibázni, egyszerűen. S hogy azért a férfiak ne legyenek elsöprő fölényben a filmben, arról tesz a gyönyörű Rebeca Hall, akit ugyancsak szívesen nézünk.
Sokáig nem értettem mi ez a nagy hajcihő a darabbal kapcsolatban, de így utólag már egyetértek mindennel, s mindenkivel, aki az év (mármint 2008) legjobbjai között számolt vele, és oda is tette a többi mögé, még ha nem is elé, olykor-olykor. Gyorsan betenném a kilenc pontomat a többi közé, és jelezném, hogy ez nekem is az év egyik legjobbja volt. S akkor még nem is említettem a kor varázsát, de hát azt meg tényleg már nem kell megmagyarázni. Talán egy valami csípte a szemem és nem tudott nyugodni hagyni, az a tény, hogy ez a telefonos beszélgetés a mindent eldöntő utolsó beszélgetés előtt meg se történt, ami azért nekem meglepő is volt, meg kicsit el is szomorított, de mindegy, a lényeg az, azt mondom, hogy a mostani, utóbbi szerényes, szegényes felhozatalból ez kiemelkedik, nagyon. Frost vs Nixon?
