Hol a múltat nem hagyhatjuk magunk mögött, hol már nem létezik megbocsátás. Hol a családok szétesnek, hol a testvérek is egymás ellenségei lesznek. Ott minden egyes kicsúszás megbosszulja magát, s megpecsételi az életedet mindörökre, s ott nem könnyű állva maradni. Ott már nehéz lesz felállni, mindenki ellened lesz, s egyedül maradsz. De te képes vagy megváltozni, hinned kell saját magadban, még ha te is tudod legbelül, hogy azt a napot, azt a pillanatot soha nem fogod elfelejteni. Amire aztán nem csak emlékezni fognak évekkel később is, hanem állandóan az orrod alá dörgölik majd, még ha nem is mondják ki hangosan. Csak ahogy rád néznek, csak ahogy a hátad mögött suttognak, az lesz csak az igazi kemény dió. Jöhetsz a bocsánatkérésekkel, megmutathatod magad, hogy igen is más lettél, hinned kell benne, hogy van miért élned! Viszont ez az életed…te mit tennél?
 |
Nos gyerekek ha az idei felhozatalból szemezgetnem kéne, akkor már inkább a Revolutionary Road-ot választanám, itt a nagy drámai kategóriában. Miért is mondom ezt? Mert ugyanúgy depresszív, defenzív, nyomasztó film ez, és nem utolsó sorban ez is a manapság oly divattá vált, és sokak által erősen meglovagolt „életet”, életképeket helyezi a középpontba. Ami persze nem rossz választás, csak tudni kéne vele bánni, meg a gyeplőt nagyon megragadni, azt el nem ereszteni. S amíg én úgy éreztem, hogy ez az RR esetében kiválóan működött, addig itt nagyon sok volt a megállás, a belassulás, amik aztán rányomták a bélyegét az egész darabra. Nem mintha én most az RR-t tekinteném itt az etalonnak, félreértés ne essék, de miután lepergett a végfőcím előttem, azonnal Kate & Leo kisvárosi kalandja jutott az eszembe, tudod „ilyet, már láttam, és éreztem valahol, csak jobban” címszóval. Szóval innen jött az egész hasonlítgatás, de inkább térjünk rá csak erre, mert azért ez egy picit nagyon más.
Kezdésként ott van ez az átlag amerikai család története, ahol szintén van egy fekete bárány, akit aztán elengednek, meg kiengednek az elvonóból, mert ahogy a címben is olvasható, Rachel esküvője van a terítéken, ahova persze ő is hivatalos vagy mifene. Tudjátok ezt követi az egész ilyen családos mizéria. Fenekestül felfordul a család élete, amint beteszi a lábát, a lány a házba. Elkezdődnek a nagy veszekedések, és az első perctől érezhető a feszültség, vagy tapinthatóvá válik, ahogy azt az okosok szokták mondani. Veszekedések, szócsaták, meg minden. Egyre jobban, és mélyebbre ássuk magunkat a családi gondok és problémák dzsungelében.
Már a legelejétől érezhető egyfajta nyomasztó hangulat, amely csak néha ereszt el, ilyen táncosabb boldognak tűnő jelenetekkor. De hát ilyenkor is tudjuk, hogy a látszat néha csal, és a színfalak mögött, az állandó mosoly mögött más húzódik, s lapul meg. A múlt, amiről semmit nem tudunk. Hisz in medias res kezdéssel azonnal beszállunk főhősünkkel az autóba, és meg se állunk a házig. Semmi kecmec, nincs itt visszaemlékezés, meg narráció hegyek, hanem egyből belecsöppenünk a család életébe. Ez persze számos veszéllyel jár, nem is kell mondani, de azért becsületére legyen mondva, hogy ez a fajta bevezetés tud igazán csak echte életszaggal elárasztani bennünket, a nézőt. Avagy higgyük azt, hogy mi is a család tagjai között vagyunk, mintha mi is ott lennénk. De mi hátrányból indulunk, hisz a múltat nem ismerjük, a fájó múltat. Viszont ahogy haladunk előre, képkockáról-képkockára egyre több és több dolog derül ki, ami aztán a közelgő nagy esküvőt is homályba fedi. Mert erről van szó, hogy esküvőre készülünk, és a lány is azért van otthon, de minden egyes eltöltött perc a családdal, egymással előhozza az emlékeket, s a sérelmeket. Innen sincs menekvés, face to face kell lerendezni egymással a problémákat.
A Rachel Getting Married nem lett olyan jó film, mint amennyire azt felkarolták, és hirdették úton útfélen. Nem akarom itt nagyon lehúzni a filmet, mert kétségkívül a kulcsfontosságú drámai jelenetekben nem hibázott, azonban az egész egyszerűen nem izgat, nem érdekel, vagy hogy is mondjam, nem fog meg. Értem én, s mindenki érteni fogja a filmet, az esküvő egy napját, a karaktereket, akik a mai világ emberei, azaz emberek, de ez a családi dráma nálam nem talált, nem jött be, annyira. Vannak kifejezetten unalmas percek, ahol legszívesebben kifutnál a világból, és a kezdés is, az első fél óra ugyancsak elég nehézkesen vette kezdetét, ami a nézőt se tudja rendesen magával rántani, ebbe a való világos dologba, és élethelyzetbe.
Tehát, egy szó mint száz komoly témát ragadtak meg itt a készítők, az író, aki kicsit a saját életéből is merített, de egyszerűen a várt hatás elmaradt. Lehet, hogy némi (tragi)komikus helyzet, a már-már dokumentarista jelleg, az állandó kézikamerázás volt sok, de ezek meg inkább hozzáadtak, mintsem elvettek a sztoriból. Egyszerűen nem volt elég kemény, nem volt elég megdöbbentő, hogy aztán megérintsen, hogy aztán percekig meg se tudjál szólalni tőle. Pedig a párbeszédek rendben vannak, a zene is kiváló, de ez nem minden.
A színészek is kitesznek magukért. Anne Hathaway megérdemli az összes jelölést, meg díjat amit kap, ezért az alakításért, mert régóta a kedvencem, s itt is egy nagyon szép, erős alakítást láthattam tőle. Nincs is mit kertelnem, ő nélküle a film sehol sem lenne. És pont. A többiekkel sincs probléma, mindenki hozza azt amit kell, nem rajtuk úszott el a mozi, nah.
Mert elúszott, megfeneklett és így tovább. Nem váltja meg a világot, nem is kell, viszont akkor is kevés. A tanácsom az, hogy nem kell tőle sokat várni, s akkor talán még jobban befogadható is lesz. Nem tudom, nekem olyan érzésem van, hogy erre a filmre sokáig nem fogok emlékezni, lehet velem van a baj, de akkor is kevés volt. Amikor kellett nagyot szólt, máskor meg irtó módra lecsendesedett, és visszavonulót fújt. A hat és fél pontot kapja, ez nem kérdés, és Anne is csak szorgosan, hangyamódra gyűjtse szépen a díjakat ezért. Ám az igazság az, hogy még egyszer nem ülnék le oda elé, élet ide vagy oda, ez nem jött át.
