Nem tudom eldönteni - magamban, hogy most én néztem be ezt az előzetest, vagy már nem is emlékszem rá, és ezért könyveltem el én másmilyennek a Gran Torino-t, de az biztos, hogy egy kicsit mást kaptam, mint amit vártam, tőle, előzetesen. Most ez komolyan úgy jött el, hogy mintha marhára nem lennék megelégedve a filmmel, pedig, erről szó sincs. Ez amolyan váratlanul ért hatás, s élmény, ami nem rossz, s már ezt látva nem is bánom, hogy nem ment át az egész ilyen gyakba, meg bumm-bumm dolgokba, hanem szépen ráállt a már jól kitaposott drámai ösvényre, egyfajta társadalmi kritikával élve, hogy tanuljon meg az amerikai élni másokkal is, - különben jön Clint.
 |
Tehát a becsapós előzetes kicsit megtréfálhatja a nagyérdeműt, de ez esetben ez nem hogy bűn lenne, hanem éppen ellenkezőleg jót tett a darabnak. Bár néhol vannak azért kilengések, ilyen apróbb csöpögős, szirupos snittek, de egy szó mint száz a szkript a helyén van, nagyon jól összerakott, megírt darab a Gran Torino, amiben a legnagyobb szerepet, és a fő hangsúlyt, a mai világ egyik legégetőbb problémája játssza, ami nem más, mint a rasszizmus.
Hisz a középpontban, mármint a történet középpontjában, ott áll a veterán, háborús hős, aki nem éppen nézi jó szemmel, a távol-keletiek bevándorlását az Usába és ennek hangot is ad, nem csinál ő ebből titkot. De miután feleségét elveszti, a nem csak szimbolikus jelentéssel bíró 1972-es Gran Torino változtatja meg erről a véleményét, melyet az egyik bandába igyekvő (vagy inkább mégse) szomszéd (ferdeszemű) kissrác próbál megfújni, kevés sikerrel.
Jó az öreg a háznál, na - sokszor mondom. Clint papa (már elnézést) odateszi magát, kiveszi a részét mindenből, rendez és még a főszerepet is bevállalja, így nyolcvanhoz közel. Azt persze túlzás lenne kijelenteni, hogy őt még az idő vasfoga se kezdi ki, mert legyünk reálisak, azért megöregedett már, de ne temessük el, mert lehet, hogy utolsó alakítását láthattuk (ez rossz vicc), viszont annak meg, megadta a módját. Bár, alig ha van olyan ember a világon, aki ne várna egy jó filmet Clint-től, mert amilyen filmeket tett le eddig az asztalra, azelőtt csak meghajolni lehet. Ért ő szakmához, azonban van némi igazsága azoknak, akik azt állítják, hogy minél jobban öregszik valaki, annál jobban megy neki a dirigálás a rendezői székben és székből. S ez rá is ugyanúgy vonatkozik. Habár, eddig ahány filmet láttam Clint-től, az nekem mind-mind tetszett, és profi munkának tartottam. Ezért a Gran Torino se maradhatott ki a szórásból, amely egy rasszista gennyláda (mondta Clint) életét mutatja be, amint az jó útra tér, a nagy Amerikában, ahol bizony nem bánnak kesztyűs kézzel a bevándorlókkal.
De nem ám. Oké ez a társadalmi dráma kicsit erőltetett lehetne, és áteshetne jócskán a ló túloldalára, de a direktor úr azért gondoskodik arról, hogy ez ne történjen meg, vagy ha meg is történik pár képkocka erejéig (ezt mindenki döntse el magában), akkor gyorsan másszanak ki a nagy usai klisékből. Még jó hogy nem vetették el a sulykot, így egy könnyen emészthető több mint másfélórát ki lehet bírni. Miket is beszélek, én? Kibírni, á de hogy! Már a kezdetektől fogva magával ránt ez a téma, és igazán a film felétől kezd igazán működni. Mert az első fél óra, még amolyan ismerd meg a szereplőt, ki is ő, s hasonló finomságok tömése, még elfogadható, de aztán a lassú víz partot mos clini rendezői fogás beindul, bedurvul, és egy erőteljes drámára kapcsol rá. Na akkor aztán elszabadul a pokol. Amit imitt-amott megszakít, ilyen barátkozós dolgokkal, majd megérted ha látod, de ez hál’ Isten nem tud kizökkenteni, mert alapjában véve, jó részek voltak, de ezek meg kellettek, a továbbiak, a további cselekmény előre mozdítása érdekében. S nincs is ezzel semmi komolyabb probléma, ahogy azt jeleztem az előbb is, mert a kiválóan megírt párbeszédek miatt, nincs idő unatkozni. S itt említeném meg, hogy hiába a lassúféle menetelés a végbe, azért tényleg egy percre se jut eszembe, hogy ásítsak, vagy csak az órámra pillantsak, de hát nem is vártam mást Clint-től, ez az igazság. Ámbátor a film utolsó fele azért igen csak emlékezetesre pofásodott. Profi munka megint csak, ami nem akar mély nyomokat hagyni benned, mert így vagy úgy, azért neked is szól, de nem legfőképp neked, s ez így van rendjén. Szeressük az ilyet, amikor nem akarnak tömény életről képeket, meg nagy igazságokat lenyomni a torkunkon.
Az hogy Clint Eastwood nem akar pihenni, az nekem, nekünk csak jót ígér, s jóval kecsegtet a jövőre nézve, számomra, s számunkra. Legyen szó kamera előtti, vagy mögötti tevékenységéről. Itt a jelöléseken nem lehet majd csodálkozni, mert tényleg hihetetlen, s bámulatos, hogy ennyire jól hozta a figurát, valamiért a jó öreg Szilveszter barátom ugrott be egyből, aki ugyancsak másodvirágzását éli, ugye. Na de Clint jó eséllyel, az én szememben legalább is, pályázik minden díjra, s szó se róla, adnám neki ízibe, minden kertelés nélkül. Mert tényleg, a kőkemény, mindent kibírt arca, összehúzott tekintete, és jellegzetes „orgánuma” nekem nyerő. A Nincs Bocsánat miatt is megérdemelné, annyi szent.
A Gran Torino tehát mindent összevetve az a színjeles dolgozat, amiből valami mégis csak hiányzik ahhoz, hogy úgy tekintsek rá, mint az év legemlékezetesebb, felejthetetlenebb alkotására. Mondom én, persze, meg hangsúlyozom, hogy Clint meg a pártfogoltjai a mellékszínészek, akik nem vesznek el az öreg glóriája mellett, nem aprózták el a drámát, meg az enyhébb kilengéseket se ezzel együtt, de a kilencesével akkor is minden tapsot megérdemel. De ott a helye a legjobbak között, s ez nem kérdés, Clint mindig bearanyozza az évet, s akkor a Changeling-ről még nem is beszéltem.
