Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de szerény véleményem szerint, az igazság az, még ha fájó is ez esetben, de az Alkonyatnak a nagyon sok hibáján és problémáján kívül a legnagyobb baja, tehetem hozzá szerencsétlensége, hogy a svéd gyerekkori vámpírszerelmes film, a Let The Right One In is pont ebben az évben került terítékre, akarom mondani vászonra. S hát annak minden nagyszerűséget látva, ez legfeljebb csak a másodhegedűs szerepét viselheti és élheti át, ha akarja, tetszik, vagy nem tetszik. Azért is, mert a svéd alkotás köröket ver rá, de még hányat, ugye. Persze ha az Engedj be! nem lett volna a naptárban, akkor is így vagy úgy, kisebb csalódásként élem (éljük) meg az Alkonyatot. Ezen még a csoda sem segített volna.
 |
Bár a csalódás nem éppen idevágó/illő kifejezés, mert nem tudtam hanyatt dobni tőle magam, már a kezdetek kezdetén se, de azért a svéd kollégák tettek arról, hogy ez a vámpír téma újra felkeltse az ember érdeklődését, annyira, hogy az ne hagyja veszni futni az újabbnál-újabb önjelölt drakulákat, akik akarva-akaratlanul kiszívják a véredet. Vagy itt nem is erről van szó?
De nem ám! Hisz a film, valahogy egy teljesen eltérő, merőben más képet ad a vámpírokról, mint ami(n)t az eddig, emlékemben, képként megragadt. Példák sorával lehetne itt dobálózni sorokon keresztül, de amíg erre ténylegesen „sor” kerül, addig nem árt megállni egy szóra...
Ugyanis, kérdem én, ki látott már echte vámpírt életében? Akár este, akár nappal, ez most lényegtelen. Senki? Hát akkor csak mente-monda történetekből, meg szájhagyomány útján terjedt el a gúglin, és a kicsiny kis univerzumban, hogy a vámpírok nappal nem merészkednek ki sehova, csak az éj leple alatt támadnak? Oké, értem én, hogy ez ilyen elfogadott dolog, amolyan vámpír szabvány, de tessék, itt a Twilight, ami megmutatja az ellenkezőjét, az érem másik oldalát. Persze sokan, köztük én is, hatalmas felháborodás, és bosszúság közepette fogadja, fogadta azt a jelenetet, amikor vámpírunk a kicsit felhős kicsit napsütéses időjárási viszonyok közepette napszemcsivel a fején rúgja fel a vámpírform(ul)át, viszont ebben a filmben, jelezném, semmi sem lehetetlen, ez most veheted bókként, meg gúnyként is, az egész egy óriási flash, aminek egyetlen képkockáját se tudod elhinni, átérezni.
Vámpírok, akik „nem ölnek embereket”, civilizálódnak, az emberek közé vegyülnek, megtanulják kontrollálni a vágyaikat, menő verdával hódítanak, és extrém amerikai focit űznek, de azért nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és kik is ők valójában, s ezért valamennyire kerülik az embereket, amennyire csak tudják. Már ha tudják, mert például egy leányzó esetében ez nem sikerül, aki szerelmes lesz, vagy fordítva? az egyikükbe, és akkor még a gondjukat tetézik a csúnya vámpírok is, akik bizony nem vetik meg az ember vérét se…
Azaz van itt "jó" vámpír, meg "rossz" vámpír, meg rengeteg unalomba fulladt klisés maszlag, új kislány a régi tragacsával, meg a megmentése és hasonlók. Ahogy mondtam, unalmas, nincs erre jobb szó, na. Márpedig, ha belegondolok, hogy könyvadaptáció, meg hogy nem mindennapi vámpírok futkároznak a vásznon, akkor szétvet az ideg, és a düh. Értem én, hogy nem én voltam a célközönség, hanem a tinik, már elég csak a szereplők életkorából kiindulni, bár a vámpírok hallhatatlanok, haha, de akkor is a vén öreg róka (hmm) már nem éri be ennyire leegyszerűsített, nulla cselekménnyel megáldott szkripttel, kérem szépen, ne tessék engem ennyire zöldfülűnek nézni, beállítani. Mert hát a dialógusok inkább a semmiről, mint a valamiről szóltak, annyira súlytalanok, hogy ha nem hallottad volna őket, akkor is szavamra mondom biza’ leszűrted volna a lényegét az egész történetnek. S akkor mi a lényege, kérdezheted teljesen jogosan? Hát a szerelem, a védtelen, ártatlan kis leányzó és a vérre szomjazó vámpír boy között, ami be kell vallani atom gyenge volt. Ebből egy érzés nem érintett meg, kvázi maguk se gondolták komolyan ezt a szerelembe esős dolgot, mert egy pillanatig se jött át, s nem is látszódott a nagy love. Csak egyik képkockáról a másikra találtuk ott magunkat, a nagy sziklák tövében, ahol a két pár bevallotta igazi érzéseit a másik iránt, vagy is elvileg bevallotta, mert gyakorlatilag ennek semmi jelét nem vettem észre, csak üres mondatokat hallottam imitt-amott. Nagyon kevés volt ez.
Hát pozitívum? A film egyik legelrugaszkodottabb pontja, de talán még ezzel együtt a leg”élvezetesebb”jelenete volt a focizás. Persze, érzem én is, hogy azért az már kicsit sok(k) volt, olyan hab a tortán, de azért legalább a végi összecsapásnak valamennyire lehetet örülni. Summa Summarum az egyensúlyt így se sikerült megtalálni az Alkonyatnak. Máig, s talán évekig az lesz a kérdés, hogy mit is akartak ezzel a készítők… Mert szerelmetes filmnek nulla volt, míg vámpír témához pedig túlzottan is a földtől elrugaszkodott. Amit, ezt a békát, nem biztos, hogy minden vámpír szerető egyén lenyel, s elfelejt csak úgy. Bár a befejezés még ezt is tetézte, no mindegy, talán a második rész, erre majd ad normális választ, remélhetőleg. Azonban erősen fontolóra kell venni e tükrében, hogy annak merjek e nekiállni, vagy sem. Ahogy szoktam mondani: az idő begyógyítja a sebeket, bár van amit még „ő” se tud:
s ez a színészi teljesítmény. Ami, hogy is mondjam, nem éppen nyűgözött le. A névkeresés, keresgélés nem az én műfajom, azt meghagyom másnak, különösen akkor, ha nem lenne miért s kiért perceket áldozni. Mert a lány és a fiú is erőtlen volt a szerepében. A fehér emos fiú, vámpír tehetségéből sokra nem futotta, vagy inkább, nem is tudta, nem is volt alkalma megmutatni, mert legtöbbször ugyanazt a pofát nyomta a kamerába, ami végtére is, nem is az ő baja, de akkor is, ennél több kell. Az meg, hogy ez egy kiinduló pont, egy alap a jövőre nézve, azt meg nem merném borítékolni, de egy szó, mint száz, azért vannak felkérések mindkét részről, ott lesz idő „javításra”…
A fentebb már pedzegetett második részig már nem kell sokat aludni, s nem kell oly sokat várni, de addig azért lesz mit megemészteni, a gyenge első résznek köszönhetően. Ha kívánni akarnék valamit, akkor legfeljebb egy jobb folytatást kérnék, s ezért imádkoznék nap, mint nap. Sajnos vagy nem sajnos, a film az erősen (el)felejthető, kihagyható, mellőzhető - nyugodt szívvel – kategóriát képviseli. Egy négyest kap, és többet nem is szeretnék mit hozzáfűzni.
