A most jelen és soron következő darabunkról csak pár szó erejéig szeretnénk megemlékezni, értekezni, mert egyrészt hátha van olyan, aki jobban be tudja fogadni, és át tudja élni a műfajt, annak minden könnyedségét, varázsát, képkockáját, hangulatát, másrészt pedig, mert mégse Amerikából érkezett, hanem egyenesen Angliából, Winifred Watson tollából. Így aztán dörzsölhetjük a tenyerünket kedvünkre, avagy két legyet üthetünk egy csapásra. Ám mégse ilyen rózsás a helyzet, számunkra.

Olyan habkönnyű limonádé ez, hogy majd elolvad a szánkban. Igazából, sokaknak ez már túlságosan is befogadhatatlan, megemészthetetlen lehet. Meg is értjük őket. Tipikus azon darabok közé tartozik, a Miss Pettigrew nagy napja című filmecske, amelynek megtekintése után csak a hangulattól függően, más-más érzelmekkel szállhatunk fel, és kászolódhatunk ki a fotelünkből, ha el nem aludtunk volna rajta úgy félúton. De félre értés ne essék, nem akarjuk nagyon lehúzni, bántani a darabunkat, mert végtére is jó hangulatban ültünk le elé, kisebb nagyobb reményekkel, ám mégis valahogy ez a régi idők filingje nem tudott minket levenni a lábunkról, és nem tudott minket lenyűgözni. Oké, nem is vártuk, de azért mégis, valamiért, valamim oknál fogva, többet vártunk, egy kicsikét.

Ez így egy olyan meseszerű nosztalgiás pengeélen táncoló könnyed dráma lett, amelyből valahogy meglátásunk szerint, a vígjáték faktort valahogy sikerült is mellőzni, kilőni, de ez ne vegye kedved, azt mondjuk. Mert van itt, mosolygás, finomság, meg jó tempó. Az első perctől kezdve éreztük legbelül a film hangulatának mozzanatait, a képeken keresztül a zenéken át, a játékokig, de a fenéért se akart belőlünk kitörni, annyira, hogy a stáblista legördülésekor azt mondhassuk, ez jó volt, élveztük, meg szerettük. A Miss Pettigrewnek…van egy egyedi, sajátos, néha gúnyos, groteszk, néha cukormázas hangvétele, ami sokaknak biztos be fog és le fog jönni elsőre is. Azonban nekünk nincs mit kertelni, kérem szépen, akartunk volna jót szórakozni ezen is, de nem sikerült, úgy igazán. Kereshetjük magunkban a költői kérdésre a választ, velünk van e baj?

Az egész olyan volt, most így belegondolva, megemésztve az élményeket, a látottakat, mint egy fagyi elfogyasztása. Ami nagyon finom és édes, kedvünkre való - nem túlzottan, de ami után „megettük”, és miután megnyaltuk a tíz ujjunkat miatta, valahogy elmúlik a varásza. Tudod te is, érezzük még a szánk szélén az ízét, de tudjuk, hogy pár nap múlva már emlékezni se fogunk rá. Csak legközelebb, amikor újra a fogyasztásra kerül a sor, na akkor törnek fel belőlünk a régi képek, emlékek. Valahogy így tudnánk összefoglalni mindazt, amit Miss Pettigrew adott nekünk.

Ezek ismeretében, tudatában, nem tudjuk azt mondani rá, végtére is, hogy nem tetszett, mert akkor hazudnánk. Egyszer azért kellemesen fogyasztható, megemészthető darabka volt ez. Voltak benne tök jó jelenetek, snittek, periódusok, lásd az uborka evését, ám ez kevés volt a megváltáshoz, mint mondottuk.

Most hogy már ennyi mindenről esett szó, térjünk ki egy kicsit a sztorira. A II. világháború előestéjén, a jó régi Angliában, egy társalkodónő vár munkára, hiszen, mindenhonnan kirúgták, vesztére. Ám egy véletlen, szerencse folytán, sikerül állást találnia a Lafosse „házban”, és hát az első napját kísérhetjük végig, az ő nagy napját, ahogy az már címből ordít felénk és ránk. A ház úrnője, Delysia férfifaló, neki egy nem elég, hármat is tudhat magáénak. A bökkenő az, hogy választani kéne, és titkolni kéne mindegyiket mindegyik előtt. Vagy valahogy így, értitek, na! Szóval a Misszünknek első(?) napján van feladata bőven.

A történet tehát ebből a szempontból, első olvasatra is színházi dramaturgnak fogható fel, nem éppen egy filmbeli forgatókönyvnek. De ezt még se a mi reszortunk eldönteni. Ami azonban biztos, hogy ilyen romantikus dologból, már a kezdet kezdetén tudod a választ, s tudod a véget. De hát a film nem is erre gyúrt, s épített, hanem a képi világával, s a fentebb már kifejtett hangulatával akar beleférkőzni az elménkbe mindörökké. És úgy, ahogy ez sikerült is neki. Na bumm.

Amy Adams cukisága és Frances McDormand „profizmusa” egyből kitűnik az első képkockák alapján és láttán. McDormand az Oscar díjjal a zsebében nulla erőfeszítés nélkül vitte végig az egész szegény vagyok, anyát meg társalkodónőt jászok szerepét. Nem volt hiba benne, és jó alaposan le is mosta sokszor a vászonról partnerét Amy-t. Akit tényleg mosolya miatt lehet ez esetben csak szeretni. De nagyon bájos, kedves, aranyos személyiség volt ő, amihez tényleg nem kellett nagy színészi talentum. Khm.

A Miss Pettigrew nagy napja kap tőlünk egy hatost. Most jószívűek voltunk, ezt azonnal hozzátesszük. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azért egy közepesnél sokkal többet adott és nyújtott nekünk, számunkra. Pro és kontra volt itt, mindenütt. Persze. De azért be-be ugranak az események még most is. Egy másodszori nézésre azonban már korántsem biztos, hogy bepályáznánk. Egy a lényeg, vigyázz vele, mert ez nagyon édes…