Bizony nem tegnap volt az, amikor egy ilyen mély érzelmekkel teli mozit kaptam volna a fejemhez, egyenesen a filmvilágból. Pedig az All the Real Girls már hat éve megszületett, úgy ám. De valami olyasmi csoda ez, amit soha nem késő megnézni, és bepótolni. Akkor, és csak is akkor: ha éppen fiatalunk vagyunk, bánatosak, szomorúak, ha éppen nem tudjuk mit érzünk, ha kapcsolatban vagyunk, ha éppen szakítottunk, ha félünk attól, hogy mi vár ránk még az úton… ha változni szeretnénk, magunk mögött hagyni a múltat. Ők is emberek, akik éreznek valamit ott legbelül, még ha nem is az alapján cselekszenek, s döntenek sokszor. A hiba pedig végzetes lehet. Vagyis az ember a hibáiból tanul. De néha meg már késő észbe kapni.

 

A történet középpontjában két ember, akik lehet, hogy különböznek egymástól, de mégis van, ami összeköti őket. Azonban a bökkenő az, hogy a lány éppen testvére barátjával találkozgat - miután megérkezett a városkába, pedig testvére nem szeretne senkit se vele látni. Innen indul tehát a sok röggel teli szerelmi sztorija, amit még apróbb szálak, történetek is kiegészítenek. Mint például: gyerekvállalás, a múlt sötét képei, a haláltól való félelem, vagy éppen a magány rabja. Nagyon sok érzés játszódik le az emberben, miközben ezeket a találkozásokat nézi.

 

A film minden egyes pillanata, minden egyes szava előttem van, még most is. Az egész valahogy tényleg az élet és a szerelem, az érzések körül zajlik. Nem nagyon lehet leírni a dialógusokat, azt az életteli csomagot, amivel megajándékozott a film. Egyetlen egy hibája, amit talán nem is neveznék hibának, hogy irtó lassú. De talán, ez a lassúság kellett ahhoz, hogy egy idő után már te is ott legyél nem csak fejben, a két ember találkozásánál.

 

Haladunk előre ebben a lassú víz partot mos felfogásban, de egyre inkább feszültebbé válik a hangulat. Melankólikus, depresszív az egész, igazán megérint. Egyre több minden derül ki a fiú múltjáról, s egyre inkább élesedik ki a két barát közötti viszony. Egészen addig, amíg el nem szakad a cérna. Persze sokkal több és sok más érzelmet kapunk még a film által. Egyszer dühösek vagyunk, máskor sírunk, veszekszünk, nem találjuk a helyünket a világban. Felejtenénk, újraemlékeznénk, az időt megállítanánk, ha tehetnénk. Félünk a jövőtől, még jobban a jelentől. A múlt képei pedig kitörölhetetlenek, egy bocsánat már nem elég.

 

Zoeey Deschanel és Paul Schneider kiváló párost alkottak. Egy rossz szavam nem lehet. Egy percre sem éreztem azt, hogy ők nem ők. Tudom kicsit fura volt ez, de nem tudok olyan pillanatot felhozni, amikor a két ember nagyon hibázott, vagy csak kilépett volna a szerepből. Pedig itt aztán tényleg kellett színészkedni, nem csak így vagy úgy. Ezért használok ilyen nagy szavakat, nem véletlenül.

 

Nincsen melódráma, nincsenek klisék, csak a tiszta érzelmek, amik az életben is pont így fordulnak elő, törnek fel belőlünk. A nyolcast nagyon megérdemli. Sajnos néha már tényleg nagyon belassult, s a kezdés is döcögősen vette kezdetét, de aztán csak beszippantott magával ez a nem mindennapi film. Bizony kár lett (lenne) volna kihagyni, azt mondom. Ja és Gordon Green a király, mármint a rendezője volt a filmnek! Love is a puzzle. These are the pieces.