Mindenkinek vannak álmai. Van, aki űrhajós, van, aki meg sztár akar lenni. Van, akinek ez bejön, mármint hogy valóra válik, van, akinek meg nem. Ehhez az én a szomorú hírem annyi lenne, hogy ez utóbbi tábora a népesebb, sajnos. Ennek ellenére, ezzel mit sem törődve gyerekfejjel, meg felnőttfejjel is ugyanúgy építgetjük az álmainkat kedvünkre. Lehet azért, mert hisszük, hogy megtörténhet, lehet azért, mert csak szimplán jól esik elképzelni azt, hogy éppen én egy vagyok, a száz leggazdagabb ember közül. Főhősünknek, nincsenek ekkora igényei, álmai. Megelégszik ő a kevesebbel, egyszerűen csak híres kosaras szeretne lenni. A képességivel tisztában is van, hogy a gyerekeket kint a pályán alázza, de ez mégsem elég a megváltáshoz, a sikerhez. Az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz ajtón kopogtat, mert hát gömbölyű labda nem csak a kosárban fő eszköz, hanem éppenséggel az asztaliteniszben is.
 |
Az igazság az, hogy ebben a filmben is nagyítóval kell keresni az új ideákat. Nagyítóval, mert mindenre, minden képkockára, vagy jelenetre láttunk már hasonlót, sokat. A család fekete báránya, meg a nagy felemelkedés is olyan téma, amiről már réges-régen lehúzták az utolsó bőrt is, erre tessék, most meg itt van ez. Ez, a Ping Pong Playa, ami mégis mindezek ellenére tud szórakoztató pillanatokat adni, nyújtani a néző számára. Márpedig ha ezt teljesíti, és ezt a feladatát maximálisan elvégzi, nem csak ez, hanem bármelyik film, akkor egy rossz szó sem érheti a ház elejét. Azért persze minden nem ennyire fényes, szólók előre, jelezném tisztelettel, de mégis sikerül élvezetes percekkel megajándékoznia. S van amikor ez bőven elég, amikor ez mindent igényt kielégít. Bár az is igaz, hogy ennél többre nem is nagyon futotta.
Mentségére legyen szólva, hogy nem akarta komolyan venni magát. Ez pedig tényleg mindennél fontosabb és becsületre méltóbb. Oké, egy független filmtől mást nem is lehet várni, de azért mégis jó azt látni, hogy nagyívben elkerüli a mozi az igénytelen humoros szkénákat, beszólásokat, valamint még - többek között - a drámát is hanyagolja. Pedig hány és hány film esik bele ebbe a csapdába. Gondolok itt arra, hogy a csöpögés, meg az erőltetett humornak vélt humor mindent tönkretesz, egy pillantás alatt.
Talán, sőt biztos, hogy a film nem akart világmegváltást hozni magával. Egyszerűen beállt a jól kitaposott ösvényre és végig azon menetelve, egyensúlyozva hozta, kipipálva, minden nagyobb hiba ellenére a másfélórás játékidőt. A szomorúság is csak azért merül fel bennem, e sorok gépelése közben, mert azért a készítők, vagy maga az író-főszereplő sem akart nagy kockázatot vállalni. Ahogy írtam tehát, nincs új a nap alatt. Nem akart kockázatot vállalni, inkább hozta a kötelezőt, a középszert, amivel meg szó mi szó, nagyon simán megbirkózott.
A történet pedig valljuk be férfiasan tényleg nem nagy szám. Egy olyan kínai családról szól, akiknek egy ping pong üzletük van, Amerikában. Olyanok ők, ha le kéne festenem, mint akik a sportért élnek, s mindent de mindent alárendelnek ennek, s ez a fő mozgatórugó, csak élnek a nap minden egyes percében. Ott az üzlet, mellette még kicsiket is tanítják a játék csínjára és bínjára. Van kitől, mert az apa például nagy spíler, még pár ikszel a háta mögött is csodákra képes a játékszerrel. Aztán ott az anya, aki csak szimplán alárendeli magát ennek a ping pongos érzetnek, életstílusnak azzal, hogy az üzletet viszi. A két fiú közül az egyik, viszi tovább a családi hagyományt, az apa legnagyobb örömére. Folyamatosan jelentkezik versenyekre és nyeri meg őket, annak rendje és módja szerint. A másik, fiú, azonban más. Se múlt, se jelen se jövő. Nincs munka, nulla komolyság, és még nő sincs.
A lényeg, hogy történik egy kis baleset, amivel felborul a család addigi képe. Ennek a másik fiúnak, a testvérnek kell átvennie a kicsik oktatását, amikor ő szívesen lenne másutt, másokkal, más eszközzel a kezében. Ám egy kis idő elteltével megváltozik a helyzet…
A Ping Pong Playa tipikusan az a film, ami egyszer tökéletesen fogyasztható. Nem kínál többet annál, mint amit ígér, viszont nem is veszel belőle. A poénok rendben vannak, párszor még a mosolygást fel is váltja egy-egy nevetés, de ok nem lehet a panaszra, mert mindvégig fenntartja a jó hangulatot. Habár ez így kicsi füllentés volt, mert vannak benne gyengébb részek, percek. Ezek most fejtörésre adhatnának okot, nekem a számolásra, neked a nézésre, azonban nem kell félni, mert a hangulat még így is rendben van, mindig kimászik a gödörből, de még hogy…
Kimászik a poénokkal, vagy a nagyon zsír beszólásokkal, dumákkal. Jó kis dumás film lett ez. Vannak hatalmas szövegek benne, amiken lehet is jókat derülni. De például ha a minimocis kép is tudna beszélni a sok kafa képkocka közül, akkor már biztos nagy nevetés lenne a vége. Persze nem mintha így ki lehetne törölni azt a jelenetet, mikor a főhősünk haverja az új "mini mociján" ülve vág hatalmas pofát. Ez pedig csak egy volt a sok közül...
De ha ez még neked mind semmi, s nem elég, akkor a füledet is elkényeztetik jobbnál jobb muzsikákkal. Ezek után nem is lehet meglepetés, hogy a Soundtrack jó kis válogatás, egyszerre finom és hangos, nevettetős. Példaként itt van a két kedvenc. Az egyik a Supercar egyik száma, a másik pedig tényleg I like, mármint cereal.
Jimmy Tsai, a Ping Pong Playa írója és főszereplője is egyben. Nagy dolgot nem vitt véghez, se előbbi se utóbbi kapcsán. Színészként megállta a helyét, de semmi több. Jó arc volt végtére is, hozta a család hülyegyereke szerepét, meg jókat ökörködött a haverjával, ennyire futotta, meg kellett, ennél több nem nagyon. Mellettük ott volt még Smith Cho, mint a jónő, a bombázó szerepkörben.
Habár a film láttán, után nem rohantam fel egyből a padlásra, előkeresni az én kis ping pong ütőmet, mégis azt mondom, ezzel együtt, ennek tudatában is, hogy nem bántam meg a nézést, azt a másfélórát, amit neki szenteltem. Adott nagy minutumokat, cool dialógusokat, beszólásokat, úgyhogy a hat pont teljesen, jogosan, kijár neki. Az, hogy nem lett ennél több, az azért a végjáték játékának is köszönhető, meg fentebb említett tényezőknek. Viszont, szerencsére, voltak mentő körülmények is: pl. a duci gyerekek, a fehér arcok, archív felvételek, interjú részletek, meg olyan kijelentések, hogy a kínaiak igen is alacsonyak, de akkor kérdem én, mi történt Yao Minggel? Booyah!
