Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de ez nekünk baromira bejött. Férfiasan megvallva eddig kerültük, nem tudjuk, mi okból, és mi folytán az ilyen Futball Faktorhoz fogható és hasonló témájú darabokat, de ez esetben a fene se tudja miért, kivételt tettünk.
Lehet, hogy pozitív visszhangja és utóhangja - a nagyérdemű részéről - vett le minket a lábunkról, és győzött meg, de lehet csak a tény, hogy igaz sztorira épül, az is már kellő indíték volt a megnézésre. Nem tudjuk, de jelen pillanatban, amikor vetjük e sorokat, akkor is csak az jár a fejünkben, hogy a Rise of the Footsoldier nem éppen kislányoknak való limonádé, hanem a valóság, az élet ízig-vérig, keményen, töményen Angliából, Angliáról, a valamikori régebbi időkről, időkből.
Igen, jól hallottad, visszarepülünk a múltba, meg Angliába, és visszatekerjük az idő kerekét legalább 20 évvel, majd szépen lassan haladunk, indulunk előre a cselekmények viharában egészen a kilencvenes évekig. A történet középpontjában, ha lehet ilyet mondani, Carlton Leach áll. Egy ember, egy angol futballhuligán, aki miután szakít és felhagy a szurkolói verekedésekkel, már kidobóemberként keresi a kenyerét. De „beszippantja”, magával sodorja, rántja a helyi alvilág, a maffia kétes üzletei, emberei. Amiből sok jóra nem számíthat…
Kemény, de nagyon. Ha valaki fentebb csak mosolygott azon, hogy nem kislányoknak való, na azoknak jeleznénk, és nyomatékosítanánk megint, hogy helyenként(?) durva, brutális. Kegyetlen. De még mennyire. Igaz történetről lévén szó, talán minden egyes képkocka, és fejezet sokkal nagyobb és mélyebb jelentőséggel bír. Na igen, az a fránya élet mikre nem képes, hihetetlen. A film igen erős atmoszférával rendelkezik. A nézés alatt és közben végig benned van egy olyan érzés, hogy ez már neked már sok. Te nem bírod tovább. Kész.
Komolyan megvettek kilóra ezzel, ezerrel! Ez így sokkal több volt, mint egy szimpla pozitív csalódás. Oké, most jöhet a magyarázás, hogy a „többit”, a témában nyomuló társait még nem láttuk, de lehet, és nem akarunk okoskodni, ez így jobb is volt, jobban is esett. Maradjunk annyiban, kellőképpen felcsigázott azokra a bizonyos régiekre. Ám ne foglalkozunk azokkal, hanem ezzel, mert megérdemli, hogy felkeltsük a figyelmet iránta és az érdeklődés középpontjába, helyezzük toronymagasan.
Nagy csodálkozásunkra és meglepetésünkre a film igen jól „meg van rendezve”. Bár az angolok nagyon nem szoktak hibázni, az is igaz, de itt mégis valahogy minden klappol. A két óra olyan gyorsan eltelik a szemünk láttára, hogy jóformán észre sem vesszük. Míg az elején még a szurkerek bunyóit nézzük, addig a következő pillanatban már a helyszín változik, ugrunk egyet előre a történetben, és újabb arcok tűnnek fel előttünk. Egyszóval unatkozni nem lehet. Ez más, ez itt nem usa, itt nincs drámai szál, és nincs értelmetlen kezdés, befejezés. Izgalmas, és mind végig kordában tart. A figyelmünk egy pillanatra se hagy alább. De ez köszönhető a történetnek, hogy kerül minden apró részletet, és, hogy nem szórakozik, egyből belecsap a lecsóba.
A fényképezésre egy rossz szavunk nem lehet. Szépen visszaadják a kor hangulatát meg Angliáját. Amennyire mi azt persze meg tudjuk állapítani. Azonban amihez tényleg nem kell nagy észkombájnnak lenni, hogy a zene, na az valami telitalálat volt. A Soundtrack már kötelező jellegű és érvényű lesz ez esetben is. A jó régi beton fain zenék. Szuper. Csak két kedvencet belinkelünk kedvcsináló gyanánt, Austin Howard – Heaven Knows; Kariya - Let Me Love You For Tonight. Igazi csemegék, gondoljuk mi, sokaknak.
A főszerepben, Ricci Harnett, aki Carlton Leach-ot testesíti meg a vásznon. És be kell valljuk, hogy jól hozta a figurát. De még milyen jól! Kegyetlenül, ellenállhatatlanul játszik. Már komolyan, févolt okunk félni. Ami pedig a többi szereplőt illeti, mindenki tette és csinálta azt, amit kellett, jók voltak, a listát , azért tessék csak böngészni, mert van miért. Ja és Coralie Rose üde színfolt volt, persze.
Tessék csak nekiállni, mert megéri azt az egyszeri odafigyelést, ahogy mondottam már sokszor. Ez a film egy kicsit (nagyon) más, mint amit megszokhattunk amerikásan tálalva. Anglia azért nem áll be a sorba, és hozza a tök jó filmjeit. Kell nekünk ilyen is. Sőt, ha ennyire jók, akkor meg pláne. A Rise of the Footsoldier, - avagy Egy futballharcos felemelkedése címmel – megkapja tőlünk azt a nyolc pontot. Talán túlzottan kritikusak vagyunk ez esetben is, ezért odacsapok meg még egy felest, mert nem sajnáljuk rá. Te meg jobb ha bele és utánanézel, mert ez nem holmi gyerekjáték…
