Már a Rab ne bana di jodi esetében is megjegyeztem, hogy BW azért meg tudja mutatni a másik arcát is, ha arra van szükség éppenséggel. Milyen is ez a másik arc? Hát pompát meg fényűzést nélkülöző kis szkript, amiben nagyítóval kell keresni a nagy neveket, vagy akár csak a nagy volumenű helyszíneket és környezetet. Az Aaja Nachle esetében ez úgy néz ki, hogy elhagyva a nagy várost, annak zaját és forgatagát, egy kicsi faluban találjuk magunkat, ahol egy szabadtéri színpad nyújtja a legnagyobb kulturális örökséget, minden bizonnyal. Vagyis csak nyújtja múlt időben, mert a napjai meg vannak számlálva. Ahogy az lenni szokott, a mi big globalizációs univerzumunkban, van akinek ez semmit sem jelent, és semmi nem elég, ezért lerombolná a színpadot, a helyére pedig üzleteket, bevásárlóközpontot építene.

 

A baj csak az, hogy ezzel nincs semmi baj, mert a várós lakóit ez hidegen hagyja. Hivatkozva mindarra, hogy ősidők óta csak porosodik és nem használják semmire. Azonban, van, akinek ez sokat jelent, és tesz is érte, még ha az a múltjába is kerül… színdarabot kell és fog előadnia a helyiekkel, akik őt utálják, de nagyon. Ettől a perctől fogva veszi kezdetét a nagy küzdelem az idővel, a többi lakóval, a tánctudással, a szervezéssel, a betanulással, a rosszarcokkal. A kérdés már csak az, hogy vajon sikerül-e a megadott határidőn belül egy színdarabot előadni, ami még az embereket is odavonzza a nézőtérre?

 

Nem volt rossz, de nem is volt olyan jó ez az Aaja Nachle. A film, a feléig valahogy úgy elevickélt, inkább lassú tempóban. Egyszerűen nem igazán tud elvarázsolni, elkapni, megragadni a történet. Értem én a falú kontra nő viszonyt, és ellentétet, ám mégis kevés volt ez, semmi új és semmi váratlan nincs benne. Célszerűbb lett volna erre az első részre jobban rágyúrni és ráfeküdni, mert kicsit laposra sikeredett, már elnézést. A hangulat valahogy ottmaradt a vágóasztalon, s ezért olyan átlag érzés kerít hatalmába, olyan alagútba érsz te, aminek a végén nem látod a fényt, a kiutat, s már a legrosszabbra gondolsz. Ezen pedig az énekek, vagy a táncok sem tudnak mit tenni, valami pluszt adni.

 

De aztán sikerül kitörni a középszerből, de még hogy. A második fele, nem hazudok, nem csalás – nem ámítás: rabul ejt, de nagyon. Csattanós választ ad minden kérdésre, ami addig a nézés közben felmerül és felmerülhet a darab során, azzal kapcsolatban. S ilyenkor van az, hogy képes vagy pár kisebb logikai kérdőjel felett szemet hunyni, mert a szád nyitva van, ami addig csak néhányszor fordult elő. Ott ülsz előtte, s azon veszed észre magad, hogy élvezed a showt, s már tetszik neked, ahogy a mézesmadzagot elhúzták előtted majd egy órán keresztül csak azért, hogy a végére rátegyenek egy lapáttal, nem is akárhogy. Egyszer pislogni nem mersz, másszor nevetsz, s a szemöldököd húzod fel - nem ereszted. Rébuszokba beszélek, de nézzétek el nekem, mert lelőni ezt a hatalmas élményt nagy hiba és vétek lenne, részemről. Inkább hagyom, hogy mindenkit a képzelete, a gyermeki kíváncsisága sodorjon előre és előre minden egyes sor és bekezdés elolvasása után. 

 

Madhuri Dixit rég láthatta már a nagyérdemű, de ahogy az lenni szokott, ami késik az bizony nem múlik. Dixit pedig visszatért, nem is akárhogy. Úgy táncol, hogy azt öröm nézni, és tényleg lehet, hogy már a negyedik ikszet tapossa, de én mondom nektek: továbbra is gyönyörű és jó színésznő, aki megmutatta a fiataloknak, hogy is kell ezt csinálni, gyerekek. Jó volt nézni, ahogy többi innen-onnan ismerős arcot is, senki sem hibázott, szépek is voltak, rosszak is, dicséret nekik.

 

Az Aaja Nachle egy ilyen erős limonádénak indult, aztán a végére meg egy színpadi dráma lett belőle, most komolyam. Nehéz szavakat találni rá, mert vizuálorgia, és az élményfaktor a második részben mindent vitt, s az is igaz, hogy majdnem sikerült is neki elfedtetnie velem, velünk a gyenge elsőt, de végül is ez nem jött össze neki, habár tényleg nagyot szólt. Ami azonban e mellett mégis összejött neki, hogy a hat helyett egy hetest kap tőlem, és hogy az ilyen zenéket egyből megszerettette velem, nem is csoda, hogy habozás és kérdés nélkül szereztem be az Ostet, azonnal. Táncokban-zenékben most sem volt hiány, ez alap, és erre hívott vissza, meg emelt rá BW azzal, hogy elhozta nekünk a nagybetű színházat, ha már mi, nem tudunk oda menni. Szép munka.