Hogy végérvényesen pontot tegyünk a Death Note sorozat ügyének a végére, következzen az L: Change The World kritika. Tessék-lássék!

 

A legutolsó, szám szerint második részt követően, több mint 2 év telt el, ami annyit tesz és jelent a mi olvasatunkban legalább is, hogy most, ebben az évben, 2008. februárjában mutatták be a nagyérdeműnek, ezt, az utolsót, az L: Change The World-t, a harmadikat, a sorban. Amellyel lezárult egy fejezet, számukra, számunkra, mondhatni. De ne búslakodjunk, nincs miért, hisz ebben, az L központú részben akadnak még oly újdonságok és ínyencségek ezerrel, melyekről be kell számolni mindenképp e kritika keretében, csak azért, hogy felkeltsük a figyelmet egyeseknek, mindenkinek, nem csak a kelet szerelmeseinek.

 

A Death Note ezzel trilógiává (2+1, erről később) nőtte ki magát, így szépen lassan feljebb kapaszkodva a ranglétrán ostromolja a nagyokat a hármas szám bűvöletében. Eddig. Azért is eddig, mert persze nincs tudomásunk róla, de nem elképzelhetetlen egy újabb rész leforgatása, megvalósítása, bemutatása szerintünk. Na igen, az ember, aki telhetetlen. Bár a látottak függvényében el kell ismerni, hogy ennek nem látjuk, nem látnánk sok értelmét. Mert ez így volt korrekt, meg kerek úgy emberileg, mind szakmailag.

 

A záró akkordban, ebben a harmadik részben, már a címből is kiindulva L, a magánynyomozó, a mesterdetektív kerül a középpontban, ő rá fókuszálnak, nem véletlenül. Nem véletlenül, mert L hazájában egy kultfigurává, mítosszá vált, amint azt megtudtuk, és egy idő után bezony, a nagy L kultusz filmmé érett, megérett. A közönségnek pedig nem is kellett több, azonnal ráharaptak a csalira. Bár igaz, ami igaz, vétek lett volna kihagyni ezt a lépést a repertoárból. Jó húzásnak is tartjuk az ő főszereppé válását a filmben, amelyben a halállistát és Kirát kicsit a hátérbe szorítva jobban kibontakozhat karaktere, még jobban megszerethetjük, megkedvelhetjük, vagy valami ilyesmi.

 

A „körös” Hideo Nakata rendezésében látott napvilágot tehát ez az új DN mozi. Ami beváltotta a hozzá fűzött reményeinket, de némiképp mégis kisebb meglepetést tartogatott számunkra. Azzal, hogy a halállistás dolgok egy ez az egyben eltűntek, és el lettek felejtve. Csak pár snitt erejéig térnek vissza a régi emlékek és szereplők, azonban be kell látni, hogy ez már nem az anime, ez nem része annak, ez már nem az első kettő, ez különbözik attól, de nagyon. Ez valami új, ez valami más. De ennek ellenére egy rossz szavunk nem lehet. A két halállistás rész és e között talán csak L karaktere, és hátralevő napjainak száma egyezik, a többi az már egy külön történet, ami köszönő viszonyban nincs azokkal. Bár mint mondottuk, ez nem baj, sőt…

 

L-t, még utolsó napjaiban is, egy feladat várja, ami sokkal nehezebb lesz, számára, minden eddiginél. Segítségére van két gyerköc, egy zseni kisfiú, és egy orvos leánya, akikkel együtt próbálja megmenti a világot, mert egyedül ez még neki sem sikerülhet. Hisz ellenfelei egy biofegyverrel szeretnék megfertőzni a világot.

 

A Change the World is hosszú, kétórás játékidővel rendelkezik, amely igen is megbosszulja magát, sokszor, nézés közben. Az alapsztori ebben az esetben már nem nevezhető, titulálható agyafúrtnak vagy jól kitaláltnak. Mert minden harmadik filmben vírusok támadnak meg minket, ami ellen nincs ellenszer, ugye. Aztán mindig ugyanaz lesz a vége. Azonban ez és a jól megszokott darabok között a különbség az, hogy itt azért keverik a dolgokat rendesen, és jobban a karakterekre építenek. Na igen, ez a kelet varázsa, ahogy azt már elsütöttük jó párszor. És hiába is próbálnánk itt klisés jelzőkkel élni, valamiért nem engedi szívünk, mert olyan jól megkomponált történetről van szó, amibe "bele-belecsempésznek" a készítők egy kis izgalmat, egy kis akciót, egy kis drámát, amitől aztán tényleg foghatjuk a fejünket.

A mozi legkirályabb pontjai, élményei közé tartozik a kezdés, az első félóra, melyben szépen ugrálva az egyes idősíkok között, látjuk, láthatjuk egyszer a múltat, a Kirát megelőző történtektől kezdve, a jelent a naplós fejleményekig, és a vírus elterjedéséig. Szépen oldották ezt meg, nagyon ínyünkre volt. Aztán kicsit visszaveszünk a tempóból, és szépen csordogálunk a cselekmények viharában egészen a végkifejletig. Amiből kihozták a maximumot a készítők, már amit tudtak és lehetetett. Annyira mindenképp elegendő volt, hogy jó emlékekkel búcsúzzunk el a Death Note-tól egy időre.

 

Negatívumként említhető itt is, hogy volt egy kis rétestésztányi időhúzás, de azért nem mondanánk, hogy unatkoztunk a játékidő leforgása alatt. Valamint a rosszak, a rosszarcok, annyira nem voltak telitalálatok. Az Isten se akart tőlük félni, vagy ne talán tán elhinni nekik, hogy ők aztán világuralomra törnek. No mindegy, azért nem megyünk át nagyon lehúzásba, mert kifejezetten élveztük a mozit. És nem mondunk új dolgot, ha ezt, az élvezhetőségi, hangulati faktort L karakterének köszönhetjük elsősorban, ő biztosítja számunkra mindezt, mindenkor s minden esetben.

 

Mert Ken'ichi Matsuyama-t, L-t, hatalmas népszerűség övezi a világ minden egyes táján, mondjuk nem véletlenül, nincs is ebben semmi meglepő. Megérdemli.

Ha ő nem lenne a filmben, akkor túlzás, nem túlzás, de fele annyit se érne a mozi. Ez az igazság, sajnos. Különösen ebben a részben kap nagyobb szerepet és hangsúlyt az ő jelleme, jellemábrázolása, abból kifolyólag, hogy a napjai meg vannak számlálva, ugye. De ő mit sem törődve ezzel oldja meg a bűnügyeket, világszerte. Ken'ichi Matsuyama, ezzel, alig ha nem végleg berobbant a színésziparba. S ahogy szemezgetünk az adatlapjáról, kitűnik, hogy egy újabb anime megfilmesítésében vállalt főszerepet, ezek utána nem kérdés, hogy az is nézős lesz.

 

Az L: Change the World szépen zárja le a Death Note mozik pályafutását. Bár kicsit más volt ez, mint amit az első kettőben megszoktunk, megszokhattunk, de ahogy említettük fentebb is, ez már nem a mese. Itt egy regény volt az alap, amiből aztán megszületett ez a hét pontot számláló darab. Amely kisebb-nagyobb hibái ellenére, még mindig tartja magát. Kvázi csak elkapott minket a DN filing. (a három rész együttesen egy erős hetes)

Az biztos, hogy nem döntöttünk rosszul, amikor a fejünkbe vettük a trilógia leküzdését. És csak ajánlani tudjuk mindenkinek. De legfőképp azoknak, akiknek egy kicsit már elegük van az amerikai tucatfilmekből.

Második fejezet.

 

Következzen a második rész, mely a The Last Name címre hallgat, címet viseli.

 

Lehúzzuk az utolsó bőrt, és kiürítjük a szegény emberek pénztárcáit, általában ezen okok miatt adják fejüket folytatásra a készítők, szerintünk. Persze a pakliban még meg benne rejlenek, lehetnek oly tényezők, okok, hogy az első sikerén felbuzdulva, igen is akarták, követelték az emberek, a fanok ezt, a második részt, ámbátor ennek vajmi kevés a lehetősége van, úgy igazán, belegondolva. Meg hát így is, úgy is, a nagy álmoskönyvek szerint is inkább a pénzről, mintsem az emberekről szól a nagy folytatási láz. Elég csak a mostani nyárra visszagondolni. Summa Summarum ez is, mint minden a mai világban, a pénzről a szól, és ennyi. De ne is ezen rágódjunk, hiszen van más, ami meglepőbb és érdekesebb egyúttal a Death Note mozikkal kapcsolatban, mégpedig hogy 2006-ban, egy év leforgása alatt a film mindkét részét bemutatták (június-november), persze kint a japán nagyérdemű előtt. Ez mindenképp elgondolkodtató és különös. Meg is adja a kritika további alaphangulatát, tessék.

 

A film ott folytatódik, ahol anno befejezték. Azzal a képkockával, ami igen is hivatott volt arra, hogy elkészüljön eme második rész. Mondjuk, és állítjuk ezt azért, mert mégis csak totál fölöslegesen nézett volna ki az első „the end”-je, folytatás nélkül. Szóval egy szó mint száz, újra feltűnnek a régi arcok, és ahogy az lenni szokott, fel-feltűnnek az újjak, és mégis a bizonyítás, a nézőért elv teória szerint, komplikáltabb forgatókönyvvel, és hosszabb játékidővel, a szkeptikusoknak, csak nekik.

 

Beleadtak apait anyait a készítők, ez már fél óra után leszűrhető mindenkinek. De így van ez rendjén. Ha már lúd, akkor legyen kövér alapon meg kell mutatni mi minden rejlik még ott a fejekben, az agytrösztökben.

Kell az új, újdonság a népnek, ezért egyrészt, indítunk egy főcímnek is titulálható, nevezhető jelenetecskével, a jól megszokott, és bevált Dani California red hot csilis számával. Innen a székünkből próbáljuk megfejteni az okokat, hogy a japánok ennyire nagy RHC fanok, vagy nem találtak mást, mert ez eddig lépten nyomon, főcímben, zárszóként, mindenhol jelen van. Végtére is akkortájt nagy muzsikának hatott, és mi nekünk is zene volt a füleinknek. Másrészt pedig egy kissé túldramatizált alapsztorival előállni a meghökkentés kedvéért. Mert elég nehéz lehettet az első sikeréből kiindulva valami jobbat, még többet kiötleni, kihozni, kisajtolni. Ezért gyúrtak a készítők a forgatókönyvre, de nagyon.      

 

Sok mindent nem akarunk elárulni, elsősorban gondolva azokra, akik éppen e kritika olvasása hatására döntik el a mai menüt, de mégis azért egy kis kedvcsinálót tálalunk, engedelmetekkel.

Ezt a folytatást minden szempontból, a kettes szám uralja, mert tudniillik mindenből, legyen az halálisten, vagy legyen az napló, még egy lesz a bonyolítás kedvéért. Tisztázzuk a dolgokat, keressük tovább Kirát, az igazságosztót, azonban a nagy nyomozás közepette egy újabb Kira lép a felszínre, a vászonra, vele együtt, egy új naplóíróval. Akinek feltett szándéka, hogy találkozzon, az elsővel, valamiféle terv kapcsán. És akkor innen kezd tényleg rétestésztává válni az egész történet. Szóval ezt inkább kielemezzük, mint hogy megfosszunk titeket a nagy élménytől.

 

Nagyon akartak. De nagyon. Mindenből rátettek még egy lapáttal. De ez leginkább a forgatókönyvre igaz. Írtuk, említettük, hogy az elsőnek, talán, szerintünk, pont ez volt a legnagyobb gyengepontja, hogy abból nem tudtak még többet megvalósítani. Hát itt ilyenről szó sincs, kérem szépen. Éppen ellenkezőleg, nem hazudtolták meg magukat a kelet varázslói, szépen fűzték össze a szálakat, húzták el előttünk a mézesmazadgot, és próbálták komplikáltabbá tenni a végkifejlet felé vezető utat, ösvényt, számunkra. Sikerült nekik, na igen.

 

De ennek is van, persze hátulütője, s mondhatni, ez meg is bosszulta magát. Kicsit a nézés közben, olyan érzés kerít minket a hatalmunkba, hogy a készítők minden gondolatukat, és ötletüket összegyúrták ebbe az egy részbe, persze némileg tudatosan, azonban ezt mégis mind az idő rovására, persze. Túl sok minden történik egyszerre, s amondó vagyok, hogy ennek láttán az amerikain felnőtt filmbuzinak megfeneklik a gyomra.

Így se volt ez rossz, félre értés ne essék. Azonban valljuk, és kijelentjük, hogy ezt egy harmadik részben minden további nélkül lerendezhették volna (lett is harmadik, erről később). Ehelyett az utolsó fél órára, háromnegyedórára indul be úgy isteniesen az izgalomfaktor, a hangulat. Az első órának is vannak jó pillanatai, de minden kétséget kizáróan a második fél sokkal erőteljesebb, s hatásosabb. Szép felvezetés, egy kisebb bonyolítással, a legelején, aztán fordul a kocka, és berakjuk ötösbe a váltót, hadd szóljon. Annyi minden történik, hogy az ember jóformán nem tud hova figyelni, és nem bír csodálkozni, meglepődni, néhányszor, néhány esetben. Nem mintha panaszkodnánk, mert tényleg el lettünk kényeztetve.

 

A színészek közül talán a cédés, főzős, híres kiscsaj nyávogása, irritáló hangja volt kellemetlen számunkra ez esetben, de ezen felül és kívül most se volt miért nagyon szomorkodnunk a produkciók láttán. Ken'ichi Matsuyama (L)most is hatalmasat nyújt. Azok a mozdulatok, az a járás, nem semmi…És sokszor,a legtöbbször, le is mossa a vászonról, partnerét Tatsuya Fujiwara-t. Aki itt egy picit, most, gyengébben muzsikált, az első részhez képest.

 

A Death Note: The Last Name című film ugyancsak szép és ékes bizonyítéka annak, hogy japánban is tudnak valamit, filmkészítés terén. Mindenképp érdemes (fel)fokozott érdeklődéssel, és figyelemmel fókuszálni az ott megszületett alkotásokra, szerintünk.

És hát ez a második rész, azért, hű maradt elődjéhez. Kap is tőlünk egy hetest. Valamiért jobban szórakoztunk rajta, s élveztük mint az elsőt. Sokak lehet, sőt biztos, hogy eleve megbélyegzik, halálra ítélik az egyes folytatásokat. De nekünk, eddig a két rész, együttesen, a hetesét maximálisan megérdemli. Na de mi történt a halállistával?

 

Kémfilm-paródia? Na igen, erről van itt szó, kérem szépen. Ember legyen a talpán, aki nem tudja összeszámolni, hány ilyen paródiás, vígjátékos megoldást láthattunk az utóbbi pár hónapban, vagy évben. Elég csak visszagondolni, vagy emlékezni a háborús trópusos élményekre, vagy esetleg a horror filmek paródiáira (lásd Cottage) éppen legutóbb, és már is érezzük, tudjuk, hogy a Get Smartnak igen is, adni kell egy lehetőséget az egyszeri odafigyelés gyanánt. Oké, ez kicsit más, hiszen valamiféle hatvanötös sorozatnak a "remakje", de kit érdekel, - mi azt mondjuk -, ha az ember nevetésre, kuncorgásra adja a fejét ebben az esetben, a Get Smart esetében.

 

Első kanyarban szépen elsiklanánk a Zsenikém- Az ügynök haláli cím mellett és felett, minden szó nélkül, és azonnal rátérnénk arra az egyszerű és lényegretőrő megállapításra, hogy ez nem is volt olyan rossz. Mondhatni, kellemesen csalódtunk, ki hitte volna. A szkeptikus hozzáállásunk egy pillanatra megváltozott, amikor elindult a Get Smart útjára. Azaz megláttuk az első képkockákat, amint Max Smart gyalogol, bejut a Controlba. Innentől kezdve beindul, még ha nem is eszeveszett tempóban, de beindul a film, és meg se áll a végégig.

 

A történet szerint van a Control, ami ilyen titkos, ügynökös, kémes szervezet, akik fúrják egymást, meg harcolnak a KAOS-szal. És most is ezt teszik a film keretében. A KAOS ugye a rosszfiúk társasága, míg a Controlnál a jófiúk igyekeznek mindent elsimítani. A lényeg a lényeg, hogy Max Smart álma valóra válik, amikor bevetésre készen, a terepen bizonyíthatja, hogy ő igen is ért a kémkedéshez. A 99es ügynökkel, kell, hogy kiderítsék az igazságot, megmentsék a hazát, vagy valami ilyesmi, meg pontot tegyenek az ügy végére. Oszt ennyi.

 

Ahogy fentebb is írtuk, a film működik, nagy meglepődésünkre, meglepetésünkre. A jelenetek, az egyes képkockák joggal váltanak ki belőlünk, egy-egy fél mosolyt, egy kis kuncogást, ne talán tán egy jóízű nevetést. Paródia lenne ez a javából, de csak szigorúan szódával. Kellemes kis darabka. Ami nem lesz erőltetett, nem megy át idétlenségbe, hanem ügynökünk mulatságos, mókás helyzetfelismeréseire és megoldásaira kihegyezve, fókuszálva  akar mosolyt csalni az arcunkra. Persze, itt is előfordul, hogy túlzásba visznek egy-két jelenetet, azonban ez megbocsátható.

 

A történet elég suta, annyi szent. Már fél óra után vágod a dörgést. Tudod ki a rosszfiú, és tudod, várod a love beteljesülését. Semmi extra. No cukor. Néha egy kis akció akad azért, de hiba nélkül szépen eljutunk az á-ból a b-be. Miközben néhányszor bezony ásítunk, és nem hisszük el, ami látunk, a két szíp szemünkkel.

De amint az tudni véljük, és ahogy az már lenni szokott e műfaj esetében, elsősorban a rekeszizmokra gyúrnak, és ez igaz a Get Smart-ra is. Amit, nem is lehet elvenni tőle. Elsődleges célját, tehát, nálunk, elérte.  

Bár aki önfeledt, telis teli humorral megtűzdelt mozira vágyik, annak nem biztos, hogy ez lesz a megfelelő választása. Mert igaz, ami igaz, néha kicsit, nagyon abszurd...

 

De azért vetjük a sorokat, és be-beugranak vicces snittek, a ferrárival, meg egy másik csodajárgánnyal, egy jó nővel, az ügyetlen feltörekvő ügynökkel, némi akcióval, light izgalommal, és egy gyengére sikeredett befejezéssel. Jó volt ez. De aligha fogunk pár hónap múlva is ilyen jó emlékekkel visszagondolni. Ki tudja?

 

Steve Carel neve számunkra nem jelent egyet a szórakozással, na meg a nevetéssel. Bírnánk-bírnánk a palit, de sehogy se jön össze, se hogy se sikerül neki, nekünk. Itt is hozza formáját, csinálja rendületlenül. Meg-megállja a helyét az öltönyben, és mondja a viccesnek szánt vicceit. Végtére is nem volt rossz választás. Az ő karakterén legalább lehetet jókat derülni.

Nem úgy mint a 99es ügynökön, Anne Hathaway-n, akiről a mai napig nem tudtuk kideríteni, hogyan kerülhetett ebbe a  filmbe, bele. Na ja. Ott volt, szép volt. De ennyi. Most komolyan ki hitte el, hogy ő ügynök? Vagy nem is kellett volna elhinni? Már pedig ő mégis csak profi volt, nem? Heh…

 

A Get Smart mozi egyszer jól fogyasztható darabka, melytől senki ne várjon nagy csodákat, nagy poénokat, nagy izgalmakat. Pedig ebben (is) benne van, amitől akár sikeres is lehetne egy jó paródia, egy film, de hiába, mivel mindenből csak egy kicsit, egy kis részletet adagoltak, adtak nekünk. Egy hetest azért megérdemel még ennek ismeretében s tudatában is. Summa Summarum jó kis kikapcsolódás volt. Bármennyire is húzzuk a szánk szélét, csalódtunk, de kellemesen. Kémkedésre fel!

Első fejezet.

A Death Note, kérem szépen nem más, mint egy anime, egy mese, melynek élőszereplős film változatát, feldolgozását láthatja az, akinek erre, a magyar címén a Halállistára esik a választása majd valamikor, ezek után, remélhetőleg, talán. Oké, tudjuk, sőt biztos, hogy ezzel nem mondtunk sok újdonságot, de azért folytatnánk a rövid kitekintést, a bevezetőt azzal, hogy Japánban, 2003-ban, láthatta először a nagyérdemű egy újság „hasábjain”, s azóta is kísérti, kíséri, üldözi visszhangja. Mert hát, ahogy azt már megszokhattuk a „made in Japan” esetében, hatalmas sikernek örvendett, és örvend mind a mai napig, nem csak hazájában. Na igen.

Ezek szerint adott volt most is, az az egyszerű képlet, hogy vegyél elő egy méltán híres és hírhedt anime-t, mangát, mesét, nevezd, aminek akarod, és csinálj, forgass belőle filmet „élő színészekkel”, - lehet csak pénzszerzés gyanánt, tesszük hozzá rosszmájúan. Aki kapja marja alapon, vagy valami ilyesmi. Nem is volt hezitálás egy pillanatra sem, azonnal nekiláttak, és 2 évvel ezelőtt meg is született, ez, az első rész, amelyet aztán még kettő követett, számunkra csak látatlanban. Hisz nem volt alkalmunk bepillantást nyerni eddig a mesébe, így aztán mondani se kell, pár évnyi lemaradást bepótolva és hátrahagyva ültünk neki ennek a mozinak, amelynek alapanyagáról majd mindenki szuperlatívuszokban áradózik világszerte. Na de mi a helyzet a filmmel, csókolom?

A történet szerint főhősünk, Yagami Light rátalál egy Death Note felirattal és címmel ellátott könyvre, ami nevéhez hűen, és abból adódóan egyeseknek tényleg egyet jelent a halállal. Yagaminak nem kell sok idő, s nem is kell kétszer mondani, azonnal rájön a könyv „erejére”, ami nem más, mint hogy akinek a neve a felkerül a halállistára, az meghal. Egyre-másra telnek a lapok a nevekkel, s halnak meg az emberek, amikor egy bizonyos L félelmet nem tűrően próbálja kideríteni az igazságot a bűnözök szokatlan haláleseteit illetően.

Az igazság az, hogy az alapsztori, az valami isteni. De tényleg. Állítjuk és valljuk ezt annak tudatában, és ismeretében is, hogy mostanság kapjuk azért rendesen ezeket az egyszemélyes ítélkezőket. Akiknek megadatott a lehetőség arra, hogy hatalmat kaptak a kezükbe, ami által megváltoztathatják a jövőt, szebbé, jobbá, „félelemmentésebbé”, jaj de szép szó, tehetik azt, nekünk, gyerekeink számára.
Az ember miközben nézi a képsorokat, maga is eltöprenghet ezen és azon, hogy vajon ő mit tenne egy ilyen szituációban. És még inkább elindíthatja a lavinát az elménkben a filmben is megosztott vélemények sokasága. Amikor vitatkoznak, és beszélgetnek a titokzatos idegen képességeiről. Azaz van-e joga Kiranak mindenki felett ítélkezni? Jót tesz-e a népnek, a társadalomnak, mindenkinek? Alaptalan félelmeink beigazolódni látszanak, vagy Kira csak bűnözőket öl meg egy mozdulattal. Tanmese ez, melyből lehet és van mit tanulni. Igazi társadalomkritika ez. Amikor a bűnözök nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Szabadon futkároznak utcáinkon, ahogy az a XXI. Században már tapasztalható. Azonban Kira bármit megtehet, bárkit megölhet. Ő lesz a szemünkben az igazság bajnoka, harcosa, aki minden vonakodás, neheztelés, bűntudat nélkül „gyilkol”. De mi mégse tudunk úgy nézni rá, mint egy gyilkosra. Hisz a jót szolgálja, s a társadalom érdekeit tartja szem előtt. Még kezdetben. Aztán az idő múlásával már ez már a saját érdekekre szorítkozik. S főhősünket teljesen elvakítja, magával ragadja a képessége, hatalom iránti vágya, felsőbbrendűsége. Mint a mesékben.

A halállista egy jó film, lenne, ha az erős, mondhatni bivalyerős forgatókönyvből és anime-ból kihoznak még több kakót. Mert ez így kicsit még gyenge volt. Hiába van ott a történet, ha a megvalósításba, be kell vallani, hogy hiba csúszik. Szépen lepereg előttünk a mesés a történet, azonban úgy igazából nem tud minket lenyűgözni.
Persze ennek ellenére tetszett nekünk. Azonban, nagyon hiányzott egy kis plusz. Semmi izgalom, semmi feszültség, ami talán ezzel együtt járna. Az is lehet, hogy mi vagyunk telhetetlenek, vagy mi vártunk mást. Ellenben és persze, jól össze volt rakva, és meg volt rendezve, csak ez kevés volt, nekünk. A látottak tekintetében azt érezhetjük, hogy a készítők már annak is örültek, hogy megkapták a filmesítési jogokat és onnan kezdve sok dolguk már nem is volt. Hisz az alapanyag adott volt, a mese is, akikkel együtt tódultak és jöttek a fanok, a rajongók, innen kezdve nem is lehetett sok probléma, ugye.

Azért ne menjünk át ennyire negatívba, mert megérdemli a dicséretet. Bár lehet, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mese tükrében vagy láttán nagy a valószínűsége, hogy nem dobálóznánk ilyen szavakkal, ki tudja? A film az egyszeri odafigyelést abszolút megérdemli, kiérdemli. Unalomról, vagy üresjáratokról itt szó sincs. Végig fenntartja az érdeklődésünk parányi szikráját. Majd a stáblista legördülésekor már a Red Hot „Csili” szám hallatán leginkább csak felejtenénk, nagyon. De a Halállista megtekintése jó volt arra, hogy kedvet kapjunk az anime-ra, és kedvet kapjunk a további két részre.

A színészek közül egy rossz szó nem érheti a ház elejét. Az L-t alakító Ken'ichi Matsuyama már megéri a pénzünket. Nagyon jól eltalált karakterről van szó, annyi szent. Már miatta is érdemes belekukkantani. Zseni, és édesség mániákus…Kegyetlenül nagy, csak ezért egy hatalmas taps…
A főhős is szépen hozza a diákot, aki igazságosságból átcsap hatalomvágyba. Erre szokták azt mondani az okosok, hogy jellemfejlődés látható és megy keresztül, végig a filmen. Egy szó mint száz, Tatsuya Fujiwara jót nyújt, de L karaktere és az őt meg(re)formáló színész játéka mi nekünk jobban átjött és bejött. Ennyi.

A Halállista a fentebb említett szösszenet tudatában, ismeretében kap tőlünk egy hat és fél pontot. És most megint lehet kövezni a jószívünk miatt. A félben lehet, hogy benne rejlik egy másodszori megtekintés esélye, lehetősége, valamikor, még. De akkor is, kicsit szomorkásak és mérhetetlenedül bánatosak vagyunk, mert ebből, sokkal, de sokkal többet ki lehetet, volna hozni. Kár érte. A halálistent meg se említettük az almájával. No, mindegy. Utravalóként csak annyit: Vigyázz magadra, mert nem tudhatod, kinél van a halállista. 

 

Belenyúltunk a tutiba, kérem szépen. Főiskolai partyk, csajok, meg alkohol minden mennyiségben. Ez az, amit a College kínál nekünk elsősorban, így felvezetésként. Kicsit bésen, kicsit vérszegényen, kicsit rosszul.

 

A főiskola, ahogy azt mindannyian tudjuk, megtapasztaltuk, átéltük? sokkal szabadabb, sokkal királyabb, sokkal lazább, mint a gimánziumi lét, amikor az ember a padban ücsörög, hajt, magol, „kínszenved” leginkább. Egy teljesen, más életstílus válik úrrá az emberen, ugye?!

S hát a filmipar se maradhat le a felnőtté válás folyamatáról, vagy a főiskolai „first day”-ról, életről. Így minden évben betekintést nyerhetünk az amerikai fiatalok, tinik? napjaiba, mindennapjaiba az iskolán belül, és kívül. Ahogy mulatnak, ahogy éppen becsajoznak, bepasiznak, vagy esetleg szerelembe, teherbe esnek. Fiataloknak elsősorban, fiatalokról. Így könnyebb azonosulni a szereplőkkel. Na ja.

 

De Amerikában ennek különösen nagy divatja van. Csak úgy záporoznak felénk az újabbnál újabb alkotások. Hadd lássa az európai embör, hogy is folyik ez, ott náluk. Az apró szépséghibája ennek az egész magamutogatásnak, hogy jóformán mindent ellőttek, és kiaknáztak a pités projekttel, projektekkel. Nem tud újat mutatni nekünk, ha megszakad, akkor sem. Így lesz ez egy B film, ahogy azt már vártuk a kezdet kezdetén, semmi extrával, semmi különös élménnyel. Bár az is igaz, nem is vártunk tőle sokat, csak egy kis szórakozást…

 

Azonban amerika ide, vagy b filing oda, mindig akad és van olyan a földkerekségen, aki vevő és kapható az ilyen vígjátéknak nevezett és aposztrofált filmekre. Oké, most ezek szerint és tudatában, mi is beletartozunk ebbe a rétegbe, népes táborba, ám legyen. Hisz hiába borítékolható a lebőgés már jóval a start előtt, mi akkor is, csak azért is odafigyelünk egyszer, és utoljára. Kell ilyen is. Szimpla hülyeség, ökörség csak lightosan. De azért a College nem éppen mérvadó...

 

3 fiatal, gimnazista gondol egyet - bár ez azért túlzás -, és leugranak a jövőbeni fősulijukba, a hétvégére, hogy megnézzék, átéljék az ottani életet. Erre szokták azt mondani az okosok, tapasztaltszerzés gyanánt. A lényeg a lényegben, hogy ha már egyszer ott vannak, akkor habzsolják az életet, meg kirúgnak a hámból (ez volt a cél). Summa Summarum becsajoznak, trinkülnek és hasonlók. Kell ennél több?

 

Tinivígjáték csak itt, csak most, csak nektek, szokásosan tálalva. Klisé klisé hátán. De hát nem is számíthattunk világmegváltó alkotásra. Van itt három lúzer, hazugságok tömkelege, meg szívatás ezerrel. A jó öreg vakítás, butítás a szokásos karakterekkel, meg jelenetekkel. Így megállapítható velősen, hogy a nulla forgatókönyvből nem tudtak, lehet nem is akartak semmi pluszt kisajtolni a készítők, így aztán pár perc elteltével már csak a humor faktorra támaszkodhatunk, jobb esetben. Ami hát jó párszor menti meg egy, a haza/film becsületét, de ennek vajmi kevés az esélye, így belegondolva, visszagondolva régebbre. A College-t tehát vagy élvezzük, vagy végigszenvedjük, ez a nagy helyzet, kérem szépen.

 

De a humor részleg is, ugyancsak, csődöt mondott vesztére, a mi vesztünkre legalább is. 4-5 poén volt igazán ütős, eltalált, és jóízű, a többi pedig a már jól megszokott erőltetett, sablonos, idétlen humorok sora/sorra. Aminek befogadását embere válogatja, de úgy hisszük nem vagyunk egyedül abbéli véleményünkkel, hogy ez már régen nem trendi.

Ezek szerint, ismeretében és tudatában a College hangulata majd minden percben visszaesik. Mert, hiszen, nem tudjuk élvezni a látottakat, a halottakat, egyaránt. Amikor végre nevetnénk egy jót, úgy isteniesen, akkor sikerül lerombolni a jó kedélyünket egy oda nem illő, kicsit idétlen snittel. Néha unalomba is fullad, valamint a drámai, melódiai résznek, részeknek sajnos nem sok értelmet láttuk és véltük, mi legalább is. Itt aztán nem lehet azonosulni a szereplőkkel, hiába a fentebb tett és említett ígéretünk.

 

A szereplőkről nem nagyon érdemes szót ejteni. Ha megfeszültek volna, ők akkor se tudtak volna ebből magasabb és jobb játékot és élvezeti tényező kihozni, a számunkra. Végtére is, csak azt tették, amit kellett. Azonban, idézzük magunkat sokadszorra, ezen a blogon, ez édes kevés volt a megváltáshoz. Úgy bizony.

 

A College, avagy a tábor a köbön egy erőtlen, néhol unalmas, ízetlen filmecske, így összegezve, megemésztve a dolgokat, amiben sokszor percekig kell keresni egy-egy vígjáték elemet. Értjük és látjuk mi, hogy Amerikában manapság kezd feje tetejére állni a világ, - lehet persze csak filmszinten -, mert minden „lúzer” gyerköcnek akad egy jó csaja, aki mellesleg korábban egy nulla IQ szinttel megáldott egyénnel lógott. Mert, az iskolákban minden bizonnyal és feltehetően csak csajok járnak, nem is akármilyenek, mert a bulikon is literszámra folynak a hordókból az édes nedűk, és mert minden sarkon ki lehet élni a „szippancs” vágyainkat. Na igen, ezek szerint irány a hatalmas USA. De mielőtt végleg lelépnénk mi is egy ilyasmiféle buliba, adunk gyorsan egy hármast, ami még négyes volt korábban, valamikor. Hiába, nem igen ajánljuk, ez van. Álmaimban Amerika visszainteget…

A most jelen és soron következő darabunkról csak pár szó erejéig szeretnénk megemlékezni, értekezni, mert egyrészt hátha van olyan, aki jobban be tudja fogadni, és át tudja élni a műfajt, annak minden könnyedségét, varázsát, képkockáját, hangulatát, másrészt pedig, mert mégse Amerikából érkezett, hanem egyenesen Angliából, Winifred Watson tollából. Így aztán dörzsölhetjük a tenyerünket kedvünkre, avagy két legyet üthetünk egy csapásra. Ám mégse ilyen rózsás a helyzet, számunkra.

Olyan habkönnyű limonádé ez, hogy majd elolvad a szánkban. Igazából, sokaknak ez már túlságosan is befogadhatatlan, megemészthetetlen lehet. Meg is értjük őket. Tipikus azon darabok közé tartozik, a Miss Pettigrew nagy napja című filmecske, amelynek megtekintése után csak a hangulattól függően, más-más érzelmekkel szállhatunk fel, és kászolódhatunk ki a fotelünkből, ha el nem aludtunk volna rajta úgy félúton. De félre értés ne essék, nem akarjuk nagyon lehúzni, bántani a darabunkat, mert végtére is jó hangulatban ültünk le elé, kisebb nagyobb reményekkel, ám mégis valahogy ez a régi idők filingje nem tudott minket levenni a lábunkról, és nem tudott minket lenyűgözni. Oké, nem is vártuk, de azért mégis, valamiért, valamim oknál fogva, többet vártunk, egy kicsikét.

Ez így egy olyan meseszerű nosztalgiás pengeélen táncoló könnyed dráma lett, amelyből valahogy meglátásunk szerint, a vígjáték faktort valahogy sikerült is mellőzni, kilőni, de ez ne vegye kedved, azt mondjuk. Mert van itt, mosolygás, finomság, meg jó tempó. Az első perctől kezdve éreztük legbelül a film hangulatának mozzanatait, a képeken keresztül a zenéken át, a játékokig, de a fenéért se akart belőlünk kitörni, annyira, hogy a stáblista legördülésekor azt mondhassuk, ez jó volt, élveztük, meg szerettük. A Miss Pettigrewnek…van egy egyedi, sajátos, néha gúnyos, groteszk, néha cukormázas hangvétele, ami sokaknak biztos be fog és le fog jönni elsőre is. Azonban nekünk nincs mit kertelni, kérem szépen, akartunk volna jót szórakozni ezen is, de nem sikerült, úgy igazán. Kereshetjük magunkban a költői kérdésre a választ, velünk van e baj?

Az egész olyan volt, most így belegondolva, megemésztve az élményeket, a látottakat, mint egy fagyi elfogyasztása. Ami nagyon finom és édes, kedvünkre való - nem túlzottan, de ami után „megettük”, és miután megnyaltuk a tíz ujjunkat miatta, valahogy elmúlik a varásza. Tudod te is, érezzük még a szánk szélén az ízét, de tudjuk, hogy pár nap múlva már emlékezni se fogunk rá. Csak legközelebb, amikor újra a fogyasztásra kerül a sor, na akkor törnek fel belőlünk a régi képek, emlékek. Valahogy így tudnánk összefoglalni mindazt, amit Miss Pettigrew adott nekünk.

Ezek ismeretében, tudatában, nem tudjuk azt mondani rá, végtére is, hogy nem tetszett, mert akkor hazudnánk. Egyszer azért kellemesen fogyasztható, megemészthető darabka volt ez. Voltak benne tök jó jelenetek, snittek, periódusok, lásd az uborka evését, ám ez kevés volt a megváltáshoz, mint mondottuk.

Most hogy már ennyi mindenről esett szó, térjünk ki egy kicsit a sztorira. A II. világháború előestéjén, a jó régi Angliában, egy társalkodónő vár munkára, hiszen, mindenhonnan kirúgták, vesztére. Ám egy véletlen, szerencse folytán, sikerül állást találnia a Lafosse „házban”, és hát az első napját kísérhetjük végig, az ő nagy napját, ahogy az már címből ordít felénk és ránk. A ház úrnője, Delysia férfifaló, neki egy nem elég, hármat is tudhat magáénak. A bökkenő az, hogy választani kéne, és titkolni kéne mindegyiket mindegyik előtt. Vagy valahogy így, értitek, na! Szóval a Misszünknek első(?) napján van feladata bőven.

A történet tehát ebből a szempontból, első olvasatra is színházi dramaturgnak fogható fel, nem éppen egy filmbeli forgatókönyvnek. De ezt még se a mi reszortunk eldönteni. Ami azonban biztos, hogy ilyen romantikus dologból, már a kezdet kezdetén tudod a választ, s tudod a véget. De hát a film nem is erre gyúrt, s épített, hanem a képi világával, s a fentebb már kifejtett hangulatával akar beleférkőzni az elménkbe mindörökké. És úgy, ahogy ez sikerült is neki. Na bumm.

Amy Adams cukisága és Frances McDormand „profizmusa” egyből kitűnik az első képkockák alapján és láttán. McDormand az Oscar díjjal a zsebében nulla erőfeszítés nélkül vitte végig az egész szegény vagyok, anyát meg társalkodónőt jászok szerepét. Nem volt hiba benne, és jó alaposan le is mosta sokszor a vászonról partnerét Amy-t. Akit tényleg mosolya miatt lehet ez esetben csak szeretni. De nagyon bájos, kedves, aranyos személyiség volt ő, amihez tényleg nem kellett nagy színészi talentum. Khm.

A Miss Pettigrew nagy napja kap tőlünk egy hatost. Most jószívűek voltunk, ezt azonnal hozzátesszük. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azért egy közepesnél sokkal többet adott és nyújtott nekünk, számunkra. Pro és kontra volt itt, mindenütt. Persze. De azért be-be ugranak az események még most is. Egy másodszori nézésre azonban már korántsem biztos, hogy bepályáznánk. Egy a lényeg, vigyázz vele, mert ez nagyon édes…