Sokszor, magunk se tudjuk biztosan meg pontosan, hogy miért is figyelünk fel egy ilyen és ehhez fogható alkotásra, filmre, mint a Lazarus Projectre. Egy olyanra, egy olyan szegény darabkára, amit kiváltképp – minden gúnyolódás és cinizmus nélkül - az ág is húzott, de nagyon. Lehet, hogy éppen ez volt szimpatikus nekünk, és ezért adtuk be derekunkat a sokszori címváltoztatáson átesett drámának, vagy pszicho thrillernek(?) Nem tudjuk. Apropó cím, ha már itt tartunk, akkor ahogy az látható, és majd kiböki szemedet, a korábbi plakáton, még az „old title” virít felénk valamiféle heaven névvel plusz szebb, jobb külsővel…mert ez az új elég gáz, ilyen egyperces művelet eredményeként. Na szép, mondhatom.

 

Továbbfolytatva a gondolatmenetünket, leszögezhető mindenféle kertelés nélkül bizony az, hogy a filmmel mindent akartak csinálni, csak a vászonra vinni nem. Jött is egyből a dévédés premier kint az usában "ma holnap", és így mindenki kényére, kedvére, mondjuk végre-valahára, adhatja le a szavazatát a filmre, vagy bírálhatja, ha neki éppen az jól esik. Nem mintha ezzel olyan nagy problémát (okoztak) okoznának a jegypénztáraknak, így legalább a polcokon találnak (találunk majd valamikor feltehetőleg) rá a filmre kiéhezett nézők, s talán még jobban is kifizetődő lesz a nagy ráfordítás, mind idő, mind anyagi szempontból tekintve. De ez már a jövő zenéje, ugye. Ezek utána és ismeretében, már csak egy gondolat bánt engemet… vajon sokat vesztett-e a „mozibuzi”azzal, hogy nem láthatj(t)a szélesvásznon maga előtt Paul Walkert, amint éppen a példás apukát hozza- minden hiba nélkül.

 

Főhősünk a jó útra „tért”, a jó úton halad. Hisz az élet minden egyes pillanatát, percét, családjának és munkájának szenteli. Carpe diem meg hasonlók addig, amíg be nem következik az, amire egyáltalán nem számított, számíthatott. Ha újra talpra akar állni, akkor nem utasíthatja vissza a tesó kétes üzletét és lehetőségét. Nem is teszi. De elkapják, és a halálra ítélik. Azonban egy nap mégis „új napra” ébred. Különös és rejtélyes nem de bár?

 

Elég idétlenül fog ez lejönni, de akkor is meg kell említeni, nem volt rossz ez. Biza, ennél sokkal rosszabbra számítottunk. És akkor ebből következik már, hogy sokkal többet ki lehetett volna belőle hozni. Na de hagyjuk a rébuszokat másoknak, lépjünk a tettek a mezejére.

A film üzenetét tekintve, ami mostanság igen csak népszerű lett akár filmszinten is, lásd Boy A, hordoz magában valami félelmet, de egyúttal valami reményt is. Mert a film a második esélyből indul ki, és arra épít. Te mit tennél, ha kapnál még egy esélyt az életre. Ahelyett, hogy a földben a végeznéd, tovább élhetnéd életed, mintha mi sem történt volna. Azonban ezért a döntésért, még ha nem is te akartad így, akkor is komoly árat kell fizetned, bizony. El kell felejtened régi önmagadat, életedet, a múltadat, és csak az újra koncentrálni. Képes vagy te erre, vagy képesek vagyunk mi erre, egyáltalán? Sok minden kavarog a fejünkben, mert a Lazarus Project láttán, azért, minden kis apró zűrje ellenére, beindul(hat) az agytekervény. És komolyan elfilózhatunk magunkban egy percre is akár, hogy akkor megéri-e folytatni, továbbküzdeni akár a társadalomra nézve, vagy az egyénre tekintettel? Végtére is a film se ad egy konkrét választ, eléképzelést ebbéli kérdésünkre. Mert a jól bevált és megszokott befejezésével csak oda jutunk ki, ahol part szakad. És minden, de minden képzeletünk, hipotézisünk elillan, de nyomban a stáblista legördülésekor. Azonban az utolsó képkockákkal újabb okot ad költői kérdésekre, melyre persze soha nem tudhatjuk meg a választ.

 

A film történhetne és játszódhatna akár a mai világban, a mai keretek között is. És ez addig rendben is van, hogy a klisékkel teletűzdelt kezdésben még minden úgy ahogy van realisztikus, meg érezhetjük az otthon édes melegét. Azonban, viszont, ezzel ellentétben, szemben, már az újabb lehetőség láttán azért erősen vakarhatjuk a buksinkat. Tehát az egész átcsap egy feltételes módba, ami miatt, éri meg igazán, egyszer bepróbálni a Lazarus Projectet.

Nem akar itt mélyen nyomokat hagyni bennünk, nem akarja ránk erőltetni a mondanivalóját, csak egy furcsa – lehet ez valós, futurisztikus, vagy irreális – helyzettel próbál, tesz kísérletet arra, hogy a gondolataink, érzéseink kerüljenek előtérbe, amire szó-szó, vevők is lettünk, így sikerült is neki. Mindvégig kordában tart, elég jó kis tempójával, amely sajnos néha leül vesztére, s kicsit kiszámítható fejleményével (nem mindig) de azért megérdemli a dicséretet, és minden elismerést, tőlünk, legalább is. Ez a pszichos thrilleres dolog valamennyire helytálló (lásd akkor, amikor tényleg beindul az igazság harca), de inkább drámának érezzük elsősorban az üzenete miatt.

 

Paul Walker, aki megjárta a „halálos iramot” meg „halálos hajszát", itt is a középpontba kerül. Rossz szavunk nem lehet nagyon rá, és a mutatott produkciójára. Viszont egy-néhány esetben lenne mit kihozni még a színészi repertoárból. De azért bízzunk csak benne, lesz ez még jobb is…lehet kitörni a béből…

 

Minden negatív tényezője (címválasztás, dévédé stb…) ellenére csak-csak élveztük a látottakat, a Lazarus Project tekintetében. Mint az említettük fentebb is, azért nem egy világmegváltó alkotásra kell várni, vagy számítani. Persze vannak benne jó periódusok, meg hatásvadász jelenetek (lásd a padlást) is, de csak a második sansz utána/meggondolásával érheti el igazi célját az emberben. Reméljük, hogy ez is volt a szándéka, meg a rendeltetése, mert akkor hat és fél pontot sem sajnálunk rá. Nosza sok minden kimaradt még, de ezt talán senki nem bánja. Így legalább marad valami kis meglepetés a nézésre…

A napnál is világosabb, kérem szépen, hogy keleten tudják mitől bűzlik a hal, és mitől döglik a légy. Hozzák, csinálják, készítik a jó kis feszkós horrorokat, meg thrillereket, amire Európa, és persze Amerika, ha megfeszül se tud válaszolni, vagy esetleg „rákontrázni”. Talán tudják ezt ők is, és ezért, ezen ismeretek tudatában, birtokában legfeljebb csak remake gyártásra gyúrnak, mert ki emlékszik már - egy saját erőből elkészített - erős kis ijesztgetésre európa és amerika berkein belül. Utoljára talán, sőt biztos, hogy a spanyolhonban kreált [REC] nézése alatt lett nagyon kényelmetlen a fotelünk karfája. De azért nem igen lehet elfelejteni, elfeledkezni a franciákról sem, akik lépten-nyomon megmutatják tehetségüket, némi kis hozzáértésüket a műfajon belül, azonban ezek eléggé elkerülték a nagyvásznat, hej. Így summa summarum borítékolható az a tény, hogy rég volt már alkalmunk vagy okunk miért, s mire félni, a nagyvásznon legalább is. Gondoltuk majd most, hátha a tükrök tényleg páráztatnak. Tényleg?

 

Na de előtte essen szó arról, hogy Amerika most se hazudtolta meg magát, ugye. Ahelyett, hogy előállt volna a farbával, inkább az egyszerűbb, könnyebb megoldást (kiutat?) választva levette a porosodó polcrúl az öt évvel ezelőtti Geoul Sokeuro-t, avagy Into the Mirror-t. És közös megegyezés alapján elkészítettek a jól csengő (na ne) remaké-t, MiRЯors néven. Amelynek promotálása közben biztos nem felejtették el a közönség orra alá dörgölni, vagy százszor hangsúlyozni, hogy keleti alapról van itt szó, úgy tessék nézni. Félre értés ne essék, nem vagyunk ellene a remake iparnak, de be kell látni, ma már, minden filmnéző, horrorfanatikus megnyalja a tíz ujját, vagy áldja a napot, amikor nem feldolgozást lát a két szíp szeme előtt megvalósulni. De hát hiába is kér a nép, mert azt kell szeretni, ami van, de ebben az esetben, a Tükrök esetében ez igencsak nehezünkre esik, esett.

 

Röviden, a csődtömeg zsaru új munkába áll. Bővebben, éjjeliőrként keresi a kenyerét tovább, bízva abban, hogy eddigi elszúrt, „elcseszett” életét, talán megváltoztathatja. És visszatérhet hőn szeretett és áhított feleségéhez, gyermekeihez. Jelenlegi, mostani, új munkája egy kiégett, meg elhagyatott kórház éjjelent pásztázása nap, mint nap. Azonban a meló mégse olyan könnyű, mint amilyennek az elsőre látszik, vagy hallatszik, mert a tükrökkel telipakolt, és teletűzdelt épületben bizony valami rejtőzik. Na ez tisztára titokzatos felvezető volt. Emeljük ki a konkrétumot az egészből, a tükrök élnek meg ölnek, kezdj félni.

 

A sokat látott filmnéző már nem csodálkozik olyanokon, hogy a tükrök is az emberiség ellen fordulnak, és képesek a lehetetlenre, ölnek, meg hasonlók. Átéltünk már sok mindent, azonban mindig akadnak meglepetések a tarsolyokban, ami miatt vevők vagyunk minden váratlanra, minden újsütetű ideára. Egy biztos, kicsit furán adja ki magát a sztori első olvasatra, legalább is számunkra, de azért a meglepődöttség árnyékéban ott rejlik az igazság, hogy keleten mindig kitalálnak valami újat, valami hihetetlent, és ez legtöbbször meg is éri nekik, nem holmi kidobott pénz az ablakon ez, amit ott kitalálnak, megálmodnak. Lásd még remake-re is futotta az eleve fura és különös elgondolása a tükrökkel. Amivel azért sikerült nagyot zakózni, Alexandre Aja ide vagy Magasfeszültség, Sziklák Szeme oda.

 

Kevés volt ez, nekünk. Nagyon. Nem mintha többre számítottunk, vagy többet vártunk volna, de azért az előzetesben látottakon kívül alig sikerült még néhány darab jófajta jelenetet bevágni a cselekménybe. Egyszerűen hiányzott belőle az a mérhetetlenül erőteljes feszkó, amitől tényleg a hajadba kapsz, vagy amitől kényelmetlenné válik a foteled, és annak karfája. Egyszóval a kakaó. Na itt ilyet nem tapasztaltunk. Csak néztük a futást, értetlenkedtünk a logikai bukfencek láttán, meg hallgattuk a zavaró dialógusokat, értelmetlen fecsegést-locsogást, miközben csak ingattuk a fejünket képkockáról-képkockára, amint újra és újra klisé hegyekbe ütköztünk. Az idő pedig csak haladt, minket meg a fenéért se akart valamiféle félelem a hatalmába keríteni a nagy sötétségben. És ez a legnagyobb baj, probléma ismét, újra, megint. Mert mondjuk sokadszorra, az egy dolog, hogy megvan a szokványos klisés maszlag, de ha nincs mi kihúzza a csávából (szarból?) a filmet, akkor ott elmúlik, megszűnik minden hangulat, minden varázs, ami a filmet kell, hogy jellemezze. Ezért elsősorban a horror, thriller - „gore” elemek a felelősek, azonban a Mirrors esetében is csekély számuk, és a tény, hogy szódával érhetők tetten, mindent elmondanak nekünk. Ugyanazt kaptuk, amit eddig megszokhattunk már évről-évre a műfaj e „remekein” belül. Azaz, közel, semmit. Semmivel nem lettünk okosabbak, és egy ősz hajszállal se lettünk gazdagabbak a nézés után. Ez van. Dicsérni a filmet ezek szerint halott ügy lenne. Ám mégis a zenéért, vagy Amy Smart „véres” jelenetéért, ne tovább a befejezéséért érdemes perceket áldozni rá, de nem órákat. A sablonosság kerít hatalmába, amitől aztán végképp felmegy benned a pumpa, a kiégett zsaruval, az ő betegségével, szavai hiteltelenségével, na meg a gyerekekkel.

Próbáljuk elhitetni magunkkal is, hogy volt értelme másfélórát áldozni rá, de pár nap távlatából visszanézve, vagy visszagondolva rá, ennek sok értelmét nem látjuk, sajnos. A fentebb már említett, nevezzük pozitívumoknak a snittjei ugranak be halvány foltokban, más semmi.

Úgy ültünk neki, mint a gyerek a kirakónak, tele voltunk naiv kíváncsisággal miközben tudni véltük, hogy az egyes kirakós darabkákból csak egy dolog, kép születethet meg a leges legvégén. Közben-közben nekiuntunk, ásítatunk, le-leálltunk egy pillanatra, aztán újra a tettek mezejére lépve vártuk a hatást, hogy jöjjön, s győzedelmeskedjen a minden elsöprő igazság, szerelem, és jóság a tükrök felett. S hiába kellene egy nem várt hatást kiváltani belőlünk a csattanós befejezésnek, addigra már csak egy fejbiccentésre futotta, és egy beismerő vallomásra: meg-megígértük, hogy egy ideig nem szeretnénk újra látni ezt.

 

A "huszonnégyes” pasas Kiefer, ha emlékeim nem csalnak még olyanokat nyilatkozott régebben, biztos a promo kedvéért, hogy ő aztán nagyon, így meg úgy félt a forgatás során, vagy mifene, - bár ez nem igen látszott a teljesítményén, nah. Tesszük hozzá jó volt, és lehetett neki, mert ebből mi sz*rt se éreztünk, már elnézést. A lényeg a lényeg, hogy ő csak tette azt, amit kellett, azonban hiába akart kitörni a zsarus ideálból nem igen jött össze neki. De végtére is nem húzzuk le, ámbátor útravalóként adunk számára egy tippet, legközelebb kerülje messze nagy ívbe a filmipar e ágát. 

 

Zárásként feltehetjük a kérdést: Tükröm, tükröm mondd meg nékem, mennyit ér(het) ez a film a pontszámok jegyében? Hát talán egy négyest. Tudjuk igen, hogy erősen és szigorúan ítélkezünk általában (mindig) a horror és thriller művek felett, de azért ez a Tükrök is egy jó példa volt arra, hogy nincs min felkapni a fejünket. Pár ígéretesebb snittől eltekintve szépen beáll a sorba, és leköveti az utóbbi évek „klasszikusait”. Ez pedig nem éppen a legjobb választás, szerintünk, legalább is.

Mesterien megkomponált darabról van szó, a Kóristák esetében. Ezt nem árt leszögezni, gyorsan, itt a legelején, mielőtt még részletekbe bocsátkoznánk. Valamint azt se szabad elfelejteni, és az sem egy utolsó szempont a megnézés okán, a meggyőzés egy hatékony eszközeként, hogy jelen filmünktől volt hangos nem csak a francia sajtó, hanem az egész világ, akkor, egészen a mai napig bezárólag. És erre mi sem jobb bizonyíték, mint a jelölések a Golden Globe-on, vagy az Oscaron. Hogy csak párat említsünk: legjobb idegen nyelvű film, legjobb betétdal, s legjobb zeneszerző kategóriában méretette magát a Kóristák. S a zene fülekre talált, hisz utóbbinak ki is járt az Európai filmdíj, tesszük hozzá szűkszavúan, de egyhangúlag, hogy minden kétséget kizáróan jó helyre került az.

 

Ezek ismeretében, s tudatában hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy váratlanul ért minket a szépsége, s minden gyönyörűsége a filmnek, kvázi nem igen lepődtünk meg azon, hogy jó emlékekkel, és egy üdítő másfélórával távoztunk a film utolsó képkockájának legördülése után. Azonban ami tényleg megmagyarázhatatlan, és egyben meglepő volt számunkra is, hogy a kényelmes fotelünkből való kikászálódás helyett, inkább vissza-visszapörgettük - nem csak magunkban - az eseményeket, a fülbe mászó dallamokért, és egy-pár nagyon is szerethető jelenetért. És ez igen nagy szó, ez már jelent valamit, nekünk, és üzen valamit neked, olvasó. Vétek lenni kihagyni, de erről majd lentebb értekezünk, folytatni, tessék.

 

A fentiek pozitív visszhangja mellett azért nem szabad megfeledkezni a tényről, hogy voltak akik melegen ajánlották, és ajnározták napokon keresztül, csak nekünk, számunkra. Minden jóval és széppel illeték a filmünket, próbálták a soha nem alvó kóristás kisördögöt bennünk felébreszteni, és igen sikerült is nekik. De mi, azért nem hagytuk magunkat megvesztegetni, és becsapni, félretettük a hallottakat, az olvasottakat, nagy szavakat, és vártuk a csodát, amely ebben az esetben, a Kóristák esetében, bizony, megjött és átjött. Na igen ez a tipikus esete annak, amikor a megérzéseink (a filmben, vagy valaki másban) nem hagynak minket cserben.

 

Pedig be kell ismerni, kicsit féltünk a darabtól. Nem igen tudtuk magunkba hova tenni ezt az egész kórusos dolgot. Azon emberek közé tartoztunk, akik első hallásra, leginkább csak egy rossz viccként számoltak a megnézés gondolatával, és egy erőteljes vállrándítással intézték el a (nem)tetszésre irányuló kérdéseket. Értjük mi azt, hogy ez komoly zene, vagy micsoda, de nem nagyon szívleljük a kórusos műfajt, igaz, ami igaz. Bár mentségünkre legyen szólva láttunk mi már musicalt, és hallgat(t)unk Beethoven-t is olykor-olykor, ezért is adtuk fejünket - az egyszer élünk elvből is kiindulva – a Kóristák megnézésére. És ebbéli döntésünket, nosza azóta sem bánjuk. Miért is?

 

Mert egyszóval: kiemelkedő. Nagyszerű. Vagy inkább egyszerűen nagyszerű. Ilyenkor már nem is lehet kérdés, hogy mit láttak anno a mindentudó experték a filmben, ami miatt jelölések sokaságával látták el, halmozták el, kényünkre-kedvünkre, elsősorban.

Pedig ha egy kicsit is jobban belegondolunk, akkor nem kell nagy tudósnak lenni, ahhoz, hogy megállapítsuk, a Kóristák semmi, de semmi újat nem hordoz magában, és nem is lehet semmi újat keresni benne, mint ahogy azt megszokhattuk már korábbról, ebben a témában. Tudjuk igen, volt itt már Holt költők társasága (húha, kedvet is kaptunk újranézésre). Ami/annak tudatában, nehéz ilyenkor, valami újdonsült dologgal, koncepcióval nekileselkedni, előrukkolni. Egy kis merítés a jó öreg klasszikusból, meghintve csodaszép muzsikákkal, és kész is a Kóristák. Ennyire egyszerű lenne a történet?

 

Egy új (nevelő)tanár érkezik az iskolába, aki talán, sőt biztos, hogy másfajta nézeteket vall, a tantestület akció-reakció elvével ellentétben. Ő a zenében találja meg a kiutat. Kórust alapít, és a zene szeretetével, erejével hangolja össze a rossz bitang gyerkőcöket, akik között meg-megbújik egy pár csiszolatlan gyémánthang. Előbb-utóbb mindenki behódol az új tanítási módszernek, azonban kis idő elteltével nem várt akadály üti fel a fejét…

 

Ahogy írtuk előzőleg, egyszerű. És ezzel az egyszerűségével tud magával ragadni a film, ezzel tud elkápráztatni. Nem akar mélyen nyomokat hagyni bennünk, nem akar erőltetetté válni. Egyszer sem érezzük azt a nézés közben, hogy itt túlságosan átestek volna a ló túloldalára. Szépen, minden erőfeszítés igénybe vétele nélkül jutunk el a kezdő hebehurgya képsoroktól, a közös éneklésig. Nem olyan habkönnyű ez, mint amilyennek hangzik, inkább családiasabb drámát képvisel. Érezzük a háttérben megnyugvó könnyedséget, és szeretet. Rabul ejt minket, ne tovább erre nem is számítottunk.  

Márpedig ilyet láthattunk már amerikából érkezve, ami - majdnem - mindig elvérzik a túl csöpögésen, és hepienden. Ha az eddig nem derült volna ki, francia filmről van szó, és lévén szó, biztosak lehetünk abban, hogy sajátos humorával, és színészeivel tud hatni ránk, egyszerre a szemünkre, és a fülünkre, a legbelső érzéseinkre is kell hagyatkoznunk, kiváló. Kapunk a felszabadult dráma mellé még egy kis apró csipetnyi humort is. Ami miatt aztán végleg, tényleg csak szuperlatívuszokba bírunk és tudunk beszélni a Kóristákról.

Nem ígérhetünk semmit, vagy nem ígérünk semmit, de alig ha elhamarkodott kijelentést teszünk akkor, amikor azt mondjuk, s azt merjük állítani, hogy ezt mindenkinek látnia kell, kórus ide vagy oda. Ne félj tőle.

 

Ha azt hinnéd, hogy a zenéje a legnagyobb ereje, erénye és pozitívuma a filmnek, akkor jelentjük tisztelettel, rosszul hiszed. Mi is azt vártuk, hogy csak a zenére, és a köré akar elsősorban építeni a film, de erről itt szó nincs. Egy idő után meg se lepődünk az újabb éneken, énekeken. Csak visz minket előre az egésznek a varázsa, zenéje, s annak dallama, úgy mint, a hajót a tengeren a szellő. Élvezzük minden egyes pillanatát. Persze, ilyen kórus és zene nélkül nem tudna élni a Kóristák, na ja. Így válik egy teljes egésszé számunkra, mindenki számára. Gyönyörű szép muzsikák, egy istenáldotta tehetséggel a középpontban. Soundtrack hallgatás kiváltképp kötelező ebben az esetben.

 

Színészi téren mindenki teszi dolgát. Gérard Jugnot a nevelőtanár, hozta igazán jól a szerepét. Kedves kis emberke, akiről komolyan hihetjük, elhihetjük a tanári mivoltát, és a zene, gyerekek szeretetét. Nincs mit ragozni ezen se, nagyon jópofa arc. Telitalálat. Jean-Baptiste hangja és neve pedig megér egy misét.

 

Mivel is zárhatnánk mondanivalónkat, ezek után? Akarnák valami szépet, és jót ide biggyeszteni a végére, az utolsó szó jogán, de nem jut semmi az eszünkbe. Talán egy kerek tízes többet ér minden szónál. Ez kilences volt még elsőre, de másodjára megkapta azt, amit megérdemelt, tőlünk.  És akkor reméljük, hogy az alábbi videó vagy képsorozat téged is meggyőz arról, hogy az egyszeri odafigyelést nagyon, nagyon, de nagyon megérdemli. Irány hallgatni, de tüstént, de nyomban: Vois Sur Ton Chemin.

Most hogy így mindenféle válságot (nem-nem, nem a gazdasági hiteles, zuhanásos, gyengüléses, rettegéses dolgokat, hanem személyes, egyetemes, túlélőset) leküzdöttünk, leküzdhettünk magunkban, végre foglalkozhatunk ismét, megint, újra az életünk egy fontos – ha nem a legfontosabb és nemesebb - pontjával, a filmfelkeltéssel. Éljen. Nehéz lenne „számba venni” (képletesen értjük) ugyanakkor, hogy mennyi, de mennyi jó vagy rossz filmet láthattunk, azonban egyet megígérhetünk, talán kettőt is, mégpedig a kritikák íródnak hol könnyen, hol nehezen, valamiféle ihlet segítségével. S akár kellő elégedettség, önbizalom teljes tudatában még publikálva is lehetnek, kitehetők ezek a nagyközönség számára.

Mert hát sok jóról maradt el és le az FFK rajongója, olvasója e kisebb szünet eltelte során, így nem maradunk rest azonnal nekilátni, posztokat szülni, gyártani. Tehát fennmaradó időnket nem holmi referátumokra, projektekre, vállalkozásra, szakdolgozatra fecséreljük, hanem igen is a filmfelkeltésnek élünk, meg halunk, már amennyire tudunk, szeretnénk.

Az utolsó szó jogán még betennénk egy humoros videócskát. Mégis legyen valamennyire értelme, haszna ennek a posztnak is - úgy ahogy a könyvtárnak, s a könyvtárosságnak. A következő pár percben szeretnénk, jó-jó nem mi, hanem az adott könyvtár promotálni (tudod a pr nem piár, hanem péer) magát, valamilyen jubileumi (igen, tudjuk az ötvenedik) esemény kapcsán elkészült ötletes videóval. Már halljuk is, a hátsó sorokból a piszmogásokat, miszerint ennek vajmi kevés köze van az oldal „alapszolgáltatásához”, azonban váltig állítjuk, hogy az „ex”kolléga gépész színészkedése mellett, az Ifjú Indiana Jones és a Végzet könyvtára című nézése közben bizony jól fog szórakozni mindenki. Annyi szent! A végére már csak jó videózást, és további jó szörfölést kívánunk az idelátogatóknak. Mert a java még csak most kezdődik…

01.Les Choristes
02.In Memoriam
03.L'Arrivee A L'Ecole
04.Pepinot
05.Vois Sur Ton Chemin
06.Les Partitions
07.Caresse Sur L'Ocean
08.Lueurd D'Ete
09.Cerf-Volant
10.Sous La Pluie
11.Compere Guilleri
12.La Desillusion
13.La Nuit (Jean-Phillipe Rameau)
14.L'Incendie
15.L'Evocation
16.Les Avions En Papier
17.Action Reaction
18.Seuls
19.Morhange
20.In Memoriam A Cappella
21.Nous Sommes De Fond De L'Etang

Elérhető itt

„Nem vagyok elégedett a filmmel”. Nem-nem, ezt nem én mondom, bár mondhatnám és fogom is, hanem a film rendezője, aki már a nagy premier előtt úgy gondolta, hogy jobb megelőzni a bajt. Kvázi jobb előbb, mint később magyarázkodni a látottakat illetően. Ezzel a beismerő vallomásnak is felérő félmondatocskával aztán feje tetejére állotta a világot vágatlanul meg úgy különben, hogy, így persze magától értetődően bukásra volt ítélve a Babylon A.D. Hisz aki addig még bízott a reményben, - tudod abban, ami utoljára hal meg -, na az ezt hallva és olvasva több mint valószínű, sőt biztos, hogy letett abbéli szándékáról, hogy egyszer is beüljön megnézni, ezt a mozit, a vágatlant.

Egy szó, mint száz, jó csúnya gomolyfelhők gyülekeztek a film glóriája felett, így aztán nem is volt min meglepődni, amikor egyre-másra szállingóztak felénk a rosszabbnál rosszabb hírek, a lerövidített változatról, és a tényleges befürdésről.

 

Ezek utána, talán, senki fejében nem fordulna meg egy megnézés, megtekintés gondolata, de hát a sokat látott nagyérdemű, amibe mi is beletartozunk, azért adott egy esélyt a posztapokaliptikus,  futurisztikus meg sci-fis action szállal ellátott, megtűzdelt Babylon A.D. –nak, ami aztán egy az egyben visszaadta és tükrözte a direktor úr szavait. Azaz szörnyű élmény volt. Ő mondja, meg mi is mondjuk.

 

Na kérem a történet jelen esetünkben annyit tesz, hogy el kell vinni egy csomagot, egy lányt a NY-ba. Aki mindenkinek fontos persze, és valamilyen képességekkel is rendelkezik, ugye. De hát a szállítás során akadnak kisebb-nagyobb problémák, zavaró tényezők. Oszt’ ennyi.

 

Van egy kis „Ember gyermeke(i) érzete, filingje, varázsa a filmnek, ami nem is lenne akkora probléma, de sajnos az előbb említett alkotástól elég messze van, minden szempontból. Mert hát klisé-klisére épül, így egy idő után tök értelmét veszti a történet. Rosszul kezdődik, de ami legnagyobb baj, hogy még rosszabbul fejeződik be. És ami közötte van az se dicséretre méltó. Egyszerűen már a forgatókönyv is rémgyenge, amit ez esetben más, se színészi játék, se a megvalósítás, se egyéb eszközök, nem tudnak megmenteni a teljes, totális lebőgéstől, leégéstől.

 

Pedig volt itt love story, világmegmentés ezerrel, meg vallási mizéria, de hiába. Egyik feleslegesebb és erőlettebb volt, mint a másik. Se szerelem-ügyileg, se vallás-ügyileg nem állt a helyzet magaslatán a Babylon A.D. Egyikből se jött át igazán semmi. Na ezt jól megmondtuk.

Ne tovább semmi képet, információt nem kapunk arról, hogy hogyan is csöppentünk ebbe a világba, helyzetbe, és hogy mi zajlik ténylegesen a színfalak mögött, azaz a ruszkik és usa országán kívül. Nincs mit ezen szépíteni, egyszerűen nem tudott érdekelni minket a film, nem tudott minket lekötni, oly annyira, hogy megegyen minket a kíváncsiság a titokzatos lányról, annak természetfeletti (nah) képességeiről. Csak állandó futást, menekülést látunk, yamakasi féle ugrálásokkal, női megérzésekkel, egy kemény csávóval, coca colás repülővel, meg még egyéb finomságokkal. Inkább nevetni lehetet rajta, mint komolyan venni, ez az igazság, sajnos.

 

Azt mondják, az okosok, mondanivalója van, lenne, de mi valahogy ilyet nem kaptunk. A gyerekekről szólna ez szerintük. Na igen? Akkor tessék elővenni kérem szépen Az ember gyermekét, ott aztán megkapjuk a gyerek fontosságát a jövőben is, mindörökké. Esetleg aki valami mondanivalót, üzenetet tudott kiszűrni a nagy öldöklés, akció (?) közepette, az szóljon már hangosan, de tényleg.

 

Nem egyszer jár(t)unk úgy a filmipar berkein belül, hogy amíg a történetre egy jó szavunk sem lehetet, addig a megvalósítás feledtette velünk ezeket, a f-könyv gyengeségeit. És mondani se kell, most is bíztunk, hogy valamiféle jó hangulat, vagy esetleg cool jelenetek segítenek áthidalni majd a gyengébb periódusokat, részeket. De sajnos a film nagyon komolyan gondolta magát. Hiába a sablonos karakterek, a kicsit szájbarágós dialógusok elérték a céljukat, azaz, hogy ne nagyon éljük bele magunkat, vagy csak szórakozzunk a filmen, szimplán.

 

S igen, jelentem, nagyítóval kell keresni a jó snitteket. Van pár robbantásos, jó kis posztapokaliptikus, látvány látványos jelenet, amelyben több volt, és ami tényleg dicsérhető. De megint csak de, ebből vajmi kevés volt, és egy kezünkön meg tudjuk számolni. Nah. Valamint azért jófélének volt nevezhető a muzsika, bár ezt már tényleg embere válogatja.

 

Akcióból is kapunk egy kicsit, nem többet. Nem is kell mondani ezen téren is többre, sokkal többre számítottunk. Bár ezeknek a láttán is legfeljebb csak jókat kuncoghattunk. Lásd majd Diesel elintézi a nyomkövetőt a hófedte tájon, vagy valami ilyesmi.

 

Vin Diesel a kemény fiú, ahogy azt már megszokhattuk. Ámbátor itt még ő is kevés volt. Nagyon kevés. Nem mintha eddigi produkcióival levett minket volna a lábunkról, de itt a forgatókönyv, és a negatív, zavaró tényezők hatására ő is gyengébben teljesített. De még messze így is a legjobb volt színészi téren. A többiek sok vizet nem zavartak. A lány és az „anyja” próbálkoztak, míg Depardieu csak nevetséges volt a szerepében.

 

Ezek ismeretében és tudatában kijelenthető és leszögezhető, hogy a Babylon A.D. egy elég gyenge film. Az okokra kereshetjük a válaszokat mi is, meg a készítők is. Össze lett csapva? Vagy rövidített verzió, megvágott, levágott, átvágott stb... lett ennyire erőtlen, esetlen, érdektelen? Igaz-e, egyáltalán, amit a rendező úr szajkóz úton útfélen, panaszkodva a világ összes bajára? És lehetne sorolhatni még tovább. De a végtermék láttán nem szeretnénk nagyon sokat foglalkozni vele, vagy emlékezni rá. Ez bizony egy kettes. Ezen nem lehet és nincs mit szépíteni, mondjuk rossz. Mindkét szemünk sír. És akkor itt a pont.