A Pang broder’s, nem tudni (azért van sejtésünk) mi okból, mi célból, vagy mi folytán, de leforgatta, vagy a filmes szaknyelvvel élve "megremakelte", a 99-es eredeti, saját filmjét. S így született, születhetett meg a Bangkok Dangerous, nagyon egyszerűen. És akkor itt álljunk meg egy szóra, kérem szépen! Mert az igazat megvallva, kicsit erőltetettnek, kicsit hasztalannak, kicsit feleslegesnek érzem ezt az újrázást, így 2008-ban, amerikásan tálalva. Majd mindenki tudja már, és csapból is ez folyik, de soha nem rejtettem véka alá, hogy ebből az amerikai remake iparból eddig nekem (nekünk) sok hasznunk még nem igen származott. Úgy biza’. És hiába futnak be tonnaszámmal, meg látjuk hónapról-hónapra az ilyen feldolgozásokat, akkor is az esetek nagy többségében csak egyetlen pozitívumuk, hasznuk van - a filmnézőre tekintettel elsősorban, mégpedig, hogy felkeltik az érdeklődésünket, az eredeti versiont iránt azt’ kész. És hangsúlyoznám ez a jobbik eset. Sajnos. Ez esetben, a Bangkok Dangerous esetében, azonban nem egy újabb keleti horror újrázását köszönhetjük, tisztelettel, hanem egy hidegvérű bérgyilkos történetét ilyen akció light szódával filingben.

 

Tehát a fentiek alapján, adottak voltak a rendezők, és adott volt a forgatókönyv. Ehhez már csak egy nagy halat kellett a hálóba keríteni - olyan húzóerő gyanánt (hátha nem érdekelné a népet annyira, ugye). Aki nem más, mint „Nic” barátunk képében, s személyében meg is érkezett. Róla még érdemes annyit tudni, hogy mostanában feltűnően sokszor vonzza magához a gyenge filmeket (lásd Next, vagy The Wicker Man) és emiatt is, kezdek félni, mi lesz még ebből? Na de, akkor, ha most továbbolvasol, az is kiderülhet, hogy a Bangkok esetében, végre sikerült-e visszatérnie a helyes útra „Nic”-nek, vagy sem?

 

A hidegvérű bérgyilkosunk, aki profi, s akinek van négy szabálya, és nevét nem ismerhetjük blablabla….Bangkokba kell hogy repüljön, utazzon, mert 4 feladat várja, egyszóval végre kell hajtania, a parancsokat, majd továbbállni. Ám de, a megbízatások teljesítése közben, és saját szabályait megszegve enged közel magához egy helyi lányt (aki iránt szerelemre lobban) és az ő jobb kezét - akit az utcáról szedett össze, ilyen postás munkával, komoly fizetéssel -, ami miatt sok jóra nem számíthat…(a munka és a szerelem összeférhetetlen, összeegyeztethetelen számára)

 

Vegyes érzelmek dúlnak(-fúlnak) bennem, a filmet látva és megtekintve. Ahogy azt említettem fentebb, és amire akartam is célozni egyúttal, hogy jaj de túl sokat tényleg nem vártam ettől a darabtól, s nem is várhattam. Talán, tényleg csak Nic húzóneve volt az, ami miatt bepróbálkoztam a Bangkok Dangerous ajtajánál. Mert még az előzetest és az ismertetőt is feláldoztam a nemesebb célért, érdekért, mindenekelőtt azért, hogy jól szórakozzam oly kikapcsolódásképpen a másfélóra alatt. Ami inkább kevesebb, mint több sikerrel ment végbe s történt meg. A Pang tesókra visszatérve, azért kicsit felbolygatták, feltunningolták az új szkriptet, de ennek ellenére se fog, úgy hiszem, komoly és mély nyomokat hagyni bennem. (Nem mintha egy ilyen akciós mozinak ez lenne a feladata, tisztában vagyok ezzel én is, de pár hét múlva bizony, kötve hiszem, hogy emlékezni tudok majd rá, vagy ajánlani tudom, amikor érdeklődnek egy jó akciófilm felől).

 

Az eredetihez képest egy 180 fokos fordulat, talán az, hogy nem a főhős süketnéma, hanem a leányzó, így aztán még jobban aláfeküd(het)tek a drámai részeknek. Vagy nem is volt dráma? Nem értem ezt, mert akkor itt essen szó arról, hogy a film felénél (kicsit már unatkozva) kezdtem el azon tűnődni, hogy akkor most miért is váltja fel több esetben az akciót ez a drámai szál, a csúnya főhős meg tisztalelkű és érzetű leányzó között. Mert ez egy az egyben felejthető lenne, és pont. Értem én, hogy a bérgyilkos is ember, hogy a zord külső mögött érző szív lakozik, meg a vérprofi is tud hibázni, ha nem hinnénk a szemünknek, de akkor is erre csomóutalást találunk már múltban, jobban „kidolgozva”. De hát édes mindegy, mert ahogy az látszik, nagyon erre fókuszáltak a készítők, azaz hogy minél közelebb hozzák felénk a bérgyilkost. Aki szemmel láthatóan teljesen kivirult akkor, amikor meglátta álmai nőjét, meg amikor elkezdte felrúgni a saját, teszem hozzá, addig jól működő szabályait ismerkedik meg a tolvajjal, sőt, tanítani is kezdi. Na ez volt a nagyon nagy klisé számomra.

Egy szó mint száz, az eddig leírtaknak nincs és nem is lehet más olvasatja, kérem szépen, mint hogy ez a mesterség, ez a munka nagyon kifizetődő, de az életedet tönkreteszi. Ergó, gazdag lehetsz, megkaphatsz bármit, de boldog akkor se leszel…Na igen.

 

Az érem másik oldalán, a sablonnal szemben, azonban meg-meghúzódnak pozitív eszközök is a Bangkok Dangerous-ban. Mint például a 1) jó kis akciójelenetek ( a vége az telitalálat volt), amelyekből vagy több kellett volna, vagy hosszabb, ezen kívül azért volt néhány különös esemény is benne, amit nem árt kétszer megnézni, higgy a szemednek alapon; aztán 2) a Bangkoki képek nekem marhára bejöttek, egy kis nép, meg várostanulmányozás céljából is tök megfelelő a film, valamint a zene is jóféle volt 3) az utolsó képsorokért megérte végigküzdeni.

Azonban hiába, minden pozitív tényezője ellenére se akart beindulni a film, úgy igazán. Nem kapott el a hangulat, hiányzott belőle a feszültség, a pörgés, a dinamika satöbbi. Bár ennek betudható a már említett drámai hatás, ami miatt szépes lassan, komótosan járjuk be az ából a bébe vezető utat. Nincs semmi meglepő, nincs semmi váratlan. Minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Lehet én vártam mást (inkább így fogalmazok), egy igazi akciófilmet, egy ilyen "ereszd el a hajam" stílusban, de akkor ez, nagyon nem volt jó választás.

 

Nicolas Cage megint ott tart, ahol a part szakad. A szegény embert az ág is húzza alapon, még az új frizujával se vagyok megelégedve. Elég gáz, na. Sikerült ismét belefutnia egy elég gyenge projektbe. De szegény. Különben azért mondanám, nagyon bírom a palit, de lehet ez kiderült már eddig is, azonban a Lord of War óta nem láttam „normális” filmben. Persze ez nem az ő hibája, itt is csinálja amit kell, de megváltani a világot ő se tudja…bármennyire is favorizálom, 

 

One Man, one Bullet, one Shot - totál meggyőző 3 filmcsalogató mondat - ide, vagy Nic Cage oda, a Pang tesóknak így is, úgy is, másodjára kell, lenyelniük a békát. A szemből már tanulhattak volna, de hiszem azt, hogy jó pap.. hmm.. rendező-író is holtáig tanul, szóval van remény. Eddig csak írtam, most már számszerűsítem a látottakat, a halottakat, ez egy négyes, ami még ötös is akart lenni, bizony. De amíg ideértem, és visszaolvastam az okosságaimat, addig még egyet kattant a számláló, ez esetben lefelé. Ezek utána lehet nekiállni az eredetinek, viszont, kérdezem én, erre még van remény…

Mi van, itt kérem szépen? Most vagy mellettem ment és haladt el a világ könyörtelenül és észrevétlenül, vagy inkább higgyem azt, hogy nem csak én maradtam ki egy olyan élményből, mint amit a Brick hordoz magában, és hoz is meg ad is számomra, egy filmszerető ember számára. Mostanában tényleg megfogtuk az Isten lábát, hisz ezek az ismeretlenül nagyot szóló filmek csak jönnek és jönnek a semmiből, úgy, hogy aztán csak szuperlatívuszokba tudjak beszélni meg írni róluk. Az újabb felfedezet(em)tről nem is beszélve. Joseph-Gordon Lewitt-ra, már most, így a kezdet-kezdetén, érdemes lesz oda és felfigyelni. Emlékezz rá, előre szóltam!

Ezek utána már csak egy nagy igazsággal élnék. Mint hogy minden, ami új, és ismeretlen, az egyben valami pluszt, jót, valami többet ígér, számomra, számotokra, számunkra. Ezért szép a filmvilág, de mintha azt már említettem volna is sokszor. No mindegy, irány a noir!

 

Ez a film noir - hangulata, kérem szépen, nagyon eltalált s betalált. Nem kérdezett, az első képkockáktól rabjává válunk. Persze, ha éppen bús–komoran, pesszimistán, üres fejjel ülünk elé, és készülődünk megnézni a fotelünkben, akkor éri el, bizony, igazán, a hatás(á)t. S szó-szó, bírom is az ilyen kicsit nyomasztóbb, sötétebb, realisztikusabb, „krimis detektíves” műfajt, amikor szépen, apránként derül fény az újabbnál újabb, különbözőbbnél különbözőbb szomorú, de véres való igazságokra. És amikor ilyet várok, akkor a Brick maximálisan kielégíti ebbéli igényeimet. Ha nem többet?  Tehát nem is lehetet kérdés a megnézése, miután csak kapkodtuk a fejünket az előzetes láttán és után. Már az mennyire baromi jó és cool. 

 

É nincs is, mit ezen szépíteni, a Brick engem maximálisan levett a lábamról. Már talán a különböző karakterposzterek is azt sugallják beléd vagy belém, hogy itt azért nem kicsit megmutatják a film noir igazi varázsát. És tényleg, nem hazudnak. Se a számok, se a megérzések, se a poszterek, se a pokolian jó trailer nem hazudtolja meg magát, olyat tesz le az asztalra, melyre emlékezni fogunk (fogok) még sokáig, amíg világ a világ. Az igazat megvallva a Brick az összes puskaport előtte és kegyetlenül kihasználta, már ami műfajt, a stílust jellemzi. Egyszerűen kiváló. Méltán megérdemli, hogy megemlékezek és értekezek róla egy pár sor, mondat erejéig.

 

Sztorizva csak annyit árulnék el, hogy Brendan, egy fiatal srác, holtan talál rá barátnőjére. De nem hív senkit, s nem kér segítséget senkitől, hanem ő maga göngyölíti fel az ügyet, és annak apró részleteit. Ő maga megy elébe a dolgoknak, és keresi bűnöst, míg meg nem találja, akár élete árán is…

 

Bejött, de még mennyire? Egyszerűen majd minden klappol, és passzol. Gyönyörű. Na de a filmre korántsem süthetjük el a gyönyörű jelzőt. Hisz főhősünk félelmet nem ismerve bonyolódik bele az elhunyt kedves titkaiba. Egy percig sem gondolkozik el azon, hogy feladja, tudni akarja az igazságot, még ha ezért jó mélyre is kell ásni a környezetébe. Olyan helyekre kell elmennie, ahonnan korábban nem járt, és olyanokkal kell találkoznia, akikről csak sulis mente-mondák során hallott, korábban. Egyre mélyebb és sötétebb vizekre evez, de ez ő mit sem zavarja, hisz csak egy cél és kép van előtte, minden esetben.

A film a műfajhoz képest váratlanul fiatalokhoz nyúl, de mégis csak dicsérni lehet e lépéséért, és döntéséért. A fiatalok mellet a suli helyszínének is fontos feladata van, talán ezzel is közelebb hozni felénk őket, akik sem mások, mint mi, azaz húsvér emberek, ugye. Olyan „fiatalkorú felnőttekkel” állunk a középpontban, akiknek a gondjaikkal és bajaikkal is megismerkedhetünk, és akár-akár át is érezhetjük annak egyes pillanatait. Egyedüllét, magány, szerelem, bűntudat és még sok más érzet, érzelemből kapunk ízelítőt a Brick-ben.

De, ne tessék megijedni, ezek a fiatal színészek, nem azok a fiatalok, akik manapság tolják a vásznon. Vannak itt csiszolatlan gyémántok, erőteljes karakterek. Na igen, karakterek, akik marhára erősek, akarom mondani, tisztán leolvashatóak, és körvonalazódnak egy-két perc eltelte után. Nem is kell sok időnek eltelnie a játékidőből, amikor azon vesszük észre magunkat (magamat), hogy ökölbe - tett -  szorított  kézzel a főhősért "izgulunk", hogy találja meg a válaszokat, és élje túl a lehetetlent. Hiszen a beépülés nem egy könnyű és problémamentes folyamat.

 

Ami még továbbá a film nagy erőssége, hogy már a kezdésben is azonnal „belecsap” a lecsóba (és az lendület nem is hagy alább a végfőcímig) és nem teketóriázik fél-egy órán keresztül a „drámai” elemekkel, valamint a cselekmény, történet vezetése és felépítése. Mert arról van itt szó, hogy van a kezdés, aztán utazás vissza az időbe két héttel azelőttre, majd a kezdésbe torkolva, folytathatjuk az igazság kiderítéséért folytatott küzdelmet, s harcot.

 

Egy pillanatig nem unjuk. Mindvégig egy furcsa és különös érzés, hangulat kerít hatalmába. Igen a noir hangulata, jól gondolod. De mégis a Brick esetében, azért vannak saját megoldások, amik egy kicsit még inkább nyomasztóbbá, és noir-osabbá teszik azt. Ilyen tényező lehet egyrészt a vágás, a kameraközelítés és távolodás néhány esetben. Lásd éppen a cipőre való fókuszálást. Ilyen tényező másrészt még a zene, amit néha a fűszáltépés, szaggatás vált fel…mekkora jelenet volt már az!

 

Egy név: Joseph-Gordon Lewitt. Amit nem el felejteni. Mert nagyon jó és erős alakítással rukkolt itt elő. Mondhatnám ez az ő filmje. De nem, mert ez mást illet…Ennek ellenére akkor is tűkön ülve várjuk a „feltűnéseit”, fellépéseit a további mozikban. Volt ő már Kulcsfigura is, ha jól emlékszem. És a Titokzatos bőrben, egy letaglózó, sokkoló, megrázó drámában, pedig, más oldaláról mutatkozott be nekünk. Kemény egy film volt az. Na de itt Brickben a többiek is azért helyt állnak. Tugger vagy Cövek játéka kimondottan tetszett. Míg Laura is csak be-beférkőzött szívünkbe.

 

Talán erről nem írni, hanem látni kell! Mondom újra és újra. Kimaradtak még olyan érvek a film megnézése mellett, mint a címben szereplő tégla kapcsolata, vagy a szlenges nyelvjárás mikénti használata, esetleg a nem említett jó befejezés a filmben. De ez csak hab a tortán. Még egy valakiről nem szóltam, Rian Johnson-ról a rendezőről, íróról, vágóról, aki jóformán egyedül tette elénk ilyen állapotában és minőségében a Brick-et, amiért a fejet hajtás és percekig tartó tapsözön mellett még egy kilences is jutalma. Még, még, még, kérek szépen ilyeneket…

Ahogy és amennyire emlékszem, az egész ott és úgy kezdődött, hogy megpillantottam a kicsit fura címet, belenéztem az előzetesbe, meg elolvastam róla egy fain kritikát, és attól a perctől kezdve, senki és semmi nem tudott lebeszélni arról, hogy megnézzem a Boy A-t. Persze-persze ebben nincs semmi különös és váratlan, mondhatod ezt te, joggal. Azonban a Boy A esetében, s láttán, már mindennek van jelentősége, és szerepe, kiváltképp igaz ez, és igaznak ítéltetik a megnézés okaira, előzményeire. Azért is, mert '07 egyik gyöngyszemét köszönhetjük itt, egy ékkövét, amelyről egy árva szót, vagy mukkot sem hallottunk ez idáig. Sajnos. De itt az idő, hogy most a filmfelkeltési feladatom mellett, „szárnyaim alá” vegyem ezt az ismeretlenül nagyot szóló filmet, és terjesszem az igét, hangoztassam azt mindenki felé, minden(ki) irány(á)ba, mert bizony nagyon megérdemli - és kiérdemli – a dicséretet, és a dicsérő szavakat, sorokat, bizony.

 

Amilyen halkan jött, annál nagyobbat szólt. Minden várakozást felülmúló élményt jelentett számomra, amit igen csak nehéz szavakba önteni. Talán sikerének (az én szememben) az is betudható, hogy a Boy A nem más, mint egy könyvadaptáció. De nem egy átlagos vászonra vitt életrajzis, klisés, igaz történetet, hanem egy ízig-vérig valósággal telepakolt megható és szép drámát láthatunk, amihez foghatót, no régen láttuk már, szavamra mondom.

A film alapjául szolgáló forgatókönyv Jonathan Trigell tollából, vagy inkább bestselleréből készült. Ami a látottak tekintetében se lehet, lehetett rossz vásár a könyvesboltokban. Biztosan megéri a pénzét. Egy szó mint száz, a sztori igen csak jónak, és ígéretesnek hangzik, s cseng a füleknek, nosza következzen is már a felcsigázott nagyérdeműnek.

 

Egy olyan fiúról szól a történet, aki a börtönből való szabadulása után próbál beilleszkedni a az emberek közé. Azok közé az emberek közé, akik nem tudják, nem tudhatják régi életét, mivoltát. Ezért minden régit újra cserél, új név, új lakóhely, új barátok, új külső stb... 

Szabadulása után a kezdeti félelme és aggodalma tovaszáll, hisz lesz munkája, megismerkedik, találkozik emberekkel, meg/eltalálja Ámor nyila, ergó szerelmes lesz, és senki, de senki nem ismeri fel benne a múlt, az elmúlt bűnözőt, aki gyerekkorát kellett, hogy eltöltse a rácsok mögött. Azonban az idő sem képes begyógyítani a sebeket, és elfeledtetni az emberekkel a szörnyű emlékeket…

 

A film a második esélyből indul ki. Abból, hogy egy szabadulás után mennyire tud a főhősünk, és mennyire tud a világ megijedni, félni, esetleg ezzel a helyzettel mit kezdeni. Hogy vannak-e megbocsátható bűnök? És a jelen képes e legyőzni a múltat sok esetben? A téma ugye nem új keletű, azért sem, hisz éppen itt a FilmFelKeltésen értekeztünk még korábban a Lazarus Projectről, amely minden hibája ellenére elérte célját, azt, hogy kicsit is utánagondoljunk az új élet adta eshetőségnek. De amint mondottam nem volt az igazi, koránt sem. Ezzel szemben a Boy A már igazibb, profibb, és "kegyetlenebb". Bár az is igaz, és nem árt elfelejteni, hogy a két filmben a második sansz esélye másképp és máshogyan jelentkezik. Hisz amíg az egyik az igazságok kiderítésére koncentrál, fókuszál „pszichésen”, addig a másik(ban) jobban elmélyül egy dráma keretében, a szabadulás adta lehetőségekkel, veszélyekkel, s reményekkel, egy konkrét személy szemszögéből nézve. Ez utóbbi igen, a Boy A-ra vonatkozik, ami annyira, de annyira élethűen és realisztikusan adja ki magát, hogy az már hátborzongató. Nincs sok időnk gondolkodni, elmélkedni a játékidő leforgása alatt, de azért egy-egy fajsúlyosabb jelenetet látva, mi is megállunk egy pillanatra, és feltesszük magunkban a kérdéseket. A világ, vagy leszűkítve saját személyemre, vajon hogyan élném meg, ha ilyen történne meg a környezetemben (közvetve vagy közvetlenül)? Vajon megérdemli e az újabb esélyt Ő, amikor pár évvel korábban kimondták rá, hogy bűnös, gyilkos? Vajon képes-e megváltozni Ő? Vajon a hazugságok meddig mehetnek el, és meddig vagyunk képesek magunkban tartani? Ilyen és ehhez fogható kérdések (egy részük megmarad költői szerepkörében) pásztáznak a fejünkben, nem csak a nézés közben, hanem a befejezés elmúlásával. Igen komoly dráma ez, amely minden erőfeszítés és nagyobb név igénybe vétele nélkül éri el a hatást. Értem ezalatt, hogy egy "ismeretlenebb" rendezővel (John Crowley) és színésszel (Andrew Garfield) a háta mögött képes volt egy ilyen erős képet adni - erről - a témáról. És ne tovább a végletekig fokozni az ember „idegeit” a bravúrosan megoldott cselekményszálak váltakozásával. Mert ezzel jelesre vizsgázik a Boy A, a szemünkben, legalább is.

Arról van itt szó, kérem szépen, hogy a múlt és a jelen eseményein váltakozva megyünk és haladunk előre az időben. Ami talán nem is lenne nagy szám. De, és itt a de, a szálak profi „összefűzéseiből” egyre inkább tisztul bennünk a kép. Mert amíg a legelején még csak sejtéseink vannak az ügyről, a fiúról, addig a végén már összerakhatjuk a puzzle darabkákat. Ez nem egy szokványos aból a bébe lezajló és szépen csordogáló másfélóra. Itt az „idősíkok” mesélnek nekünk.

 

Talán még abban érezhetjük a nagy fogást, és a legnagyobb dobást a Boy A részéről, hogy a könyvet sikerült több mint kevesebb sikerrel visszaadni. És oké, hogy nem olvastuk a könyvet, de csak következésképpen, ha a film ilyen jó lett, akkor ugyan már a könyvben még minden le lehetet írva? Mert mindennemű okoskodás nélkül megállapítható, hogy az alapanyagok (a könyvek) azért az esetek nagy többségében sokkal „jobbra” sikerednek, mint adaptációik. Bezony. De több mint valószínű, hogy maximálisan kihozták a készítők a legtöbbet magukból, és az alapanyagból. De még hogyan!

Így fordulhatott az elő, hogy egy percre sem éreztem azt a Boy A alatt, hogy  az xy jelenet, képkocka, mondat felesleges, oda nem illő, való, „mű” lenne a darabban. Minden úgy történik, ahogy, az az élet keretei között zajlana. Semmi amerikás megoldás, ez különb attól. Ez Anglia. Itt igazán átérezhetjük a hős, vagy a mentor, kvázi szociális munkás érzéseit, attól függetlenül, hogy nem igen voltunk még ilyen helyzetben. Ebből is látszik, ebből adódóan nagy figyelmet fordítottak, a karakter ábrázolása, amire aztán egy rossz szavunk nem lehet. És a „megismerkedés”, bemutatás alatt mindenki eldöntheti magában, hogy milyen életet szánna Jack-nek, hogy ő mit tenne a helyében, vagy éppen ellenkezőleg mit nem tenne és hogy mennyire fogadná el őt, a való világban?

 

A kiegészítők, bár itt inkább nevezzük, pozitívumoknak még inkább megerősítik bennünk a tudatot, hogy a film akár többre is vihette volna. Mert a produceri tevékenység is említésre méltó, a fényképezés sok esetben felejthetetlen (lásd bírósági tárgyalás, vagy a kezdő képsorok) és a zene is magáért beszél. Ennyire egyszerű.

 

Ami azonban tényleg felteszi a pontot a képzeletbeli inkre, az nem más, - mint a fentebb már említett - Andrew Garfield (jó név) jutalomjátéka számunkra, nekünk. Engem nagyon megfogott a srác. Már az első jelenetnél olyan érzésem volt, hogy ez a fiú többre hivatott, és lesz is valaki, erre mérget veszek. Nálam abszolút favorit lett ez láttán, annyira profin „tolta”, hogy az ember az gondolhatta évek óta számtalan filmben szerepelt. Pedig sorozatos, tévés, epizódos háttér mellett nosza, talán eddig a másik boleyn lányban, és a gyávák meg hősökben lehetett felfedezni, látni. De az első igen komoly kitekintése, megmérettetése ez volt a filmipar nagy fellegvárába(n). Ami elsőre nem is rossz?! Sőt.

Azonban az ifjú titán mellett nem szabad megfeledkezni Peter Mullan-ról, a közvetítőről, a szociális munkásról. Akiről eddig kevesebb szó esett, pedig elég fontos, és drámai szerep az övé. A mentorkodáson kívül apaként is helyt kell állnia, ami talán sokkal nehezebb és emberpróbálóbb feladat számára. Egyszerre 2 terhet cipel a vállán. Az ő játéka is dicséretre méltó. Az bizony.

 

Csak-csak mondandóm végére érek már. Pedig annyi, de annyi mindent lehetne még regélni a Boy A-ról. De azt hiszem, és jól hiszem, inkább itt fejezem be. Mert ez a film, tényleg a semmiből ért, és zúdított rám nagyon komoly érzéseket, élményeket és kihatást. Akinek esetleg még könnycsepp is megjelenne az orcáján, az ne szégyellje, mert van miért. A kilencest minden szó nélkül odaadom neki. Kicsit fáj a szívünk, mert talán kétszámjegyű is lehetett volna, de ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy a megtekintése kötelező, nincs mese.

Néha ilyet is kell, mondjuk és állítjuk. Kitekintés, egy kis filozofálás, meg hasonlók. Ami egyet jelent azzal, hogy a mai napi betevő, azaz kritika elmarad. De ne tessék megijedni, mert minden halad és folytatódik úgy, ahogy azt már eddig megszokhatta az oldal olvasója. Csak most ilyen hangulatban vagyunk, és erre fájt a fogunk, nagyon. Akit érdekelnek a lentebb látható, szedett-vedett sorok, azok ne tétovázzanak, olvassák tovább ezt is.

Elsősorban a hozzám és a felém zúduló és érkezett kérdésekre szeretnék választ adni, már amennyire, az, megfelelő és kielégítő lesz.

 

Aki ismer az tudja, hogy habzsolom a filmeket. Nem azért, hogy én legyek a király, a filmnézésben, aki először látta az xy-t, vagy látta a legtöbbet, hanem azért, mert a filmek valami pluszt jelentenek az életemben vagy mifene. Hát ez kicsit csöpögősen adta ki magát. De az igazság. A posztokat tekintve is mindig valami mással szeretek előrukkolni, valami újjal, és ez meg is látszik az első vagy utolsó kritikám olvasása során. Bízunk benne, hogy a fejlődés egy csírája azért tapasztalható valamely formában. Mi érezzük, hogy nem kis utat jártunk be, ameddig kialakult a saját írói vénánk. Ehhez hát kellett legalább 250 poszt, nagyon úgy néz ki. Igen jól hallottad kétszázötven, nem semmi.

 

És ez, el is gondolkodtatott minket. Mert 250-nél is több poszt, kritika megírása történet meg, a megszületésünktől, a kezdetektől fogva. Nem-nem, nem vagyunk híve a nagy statisztikai adatoknak, meg nyalánkságoknak, ergó, nem fürkésszük nap, mint nap a mindentudó látogatottsági adatokat, nem vagyunk híve és hódolója az ilyennek. Csak egyszerűen a kíváncsiság vezérelte, mégis egy év eltelte távlatából, kacsintottunk rá az eddig világra jött bejegyzésekre, azok számára. Ami láttán aztán meg is lepődtünk nagyon. És most nem arról szól a fáma, hogy promozni akarjuk magunkat, félre értés ne essék, mi csak örülünk, mint a majom a farkának, hogy ezt is megéltük. Mert bizony, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ennyit majd le tudok tenni az asztalra, na annak nem hittem volna (persze a kollégák keze is benne van a dologban). Oké-oké, hallom már, ez nem is akkora szám, hogy hanyatt kéne tőle esni. Viszont annak tükrében már nagy, hogy kis hazánkban azon kevés oldalak közé tartozunk, akik csak, és csak is kritikákkal foglalkoznak az oldal berkein belül, és semmi mással. Jöhet a beszúrás, hogy foglalkozz te is még mással, de amondó vagyok, abban nem lennénk versenyképesek, ismerve azokat a blogokat, és a mi képességeinket, meg időnket. Persze mindenki lát százezer hazai filmes oldalt, blogot, amin nap mint nap négy-öt újabb posztot publikálnak, mi azonban ha időnk és energiánk teszi, akkor is egyig jutunk naponta, mondom - jobb esetben. Ez sem károgás, meg önsajnálkozás lett volna részemről, csak a puszta tény, és a való igazság érzékeltetése a nagyérdemű felé. És hiszed, vagy sem, jól megvagyunk mi a bőrünkben kérem szépen, csináljuk, és nem azért, mert ez a munkánk, mert ezt kell csinálni, hanem mert szeretjük a filmeket a nézni, és ezzel nem vagyok egyedül világszerte. Ha éppen úgy esik, vagy arra van kedvünk, akkor nem teszünk ki napokig új írásokat, csak a filmeknek szenteljük életünket, vissza-visszanézzünk egy pár régiséget, vagy haladva, a korral megyünk előre, és sassoljuk az ismeretlenül nagyot szóló filmeket, ugye.

 

Sokan az orrom alá dörgölik, miért is csinálom, miért van nekem (most beszélek egyes számban) ebből hasznom, hogy írogatok a fennmaradt időmben, néha. A kérdésre már sokszor megadtam a választ, ami úgy hangzott, hogy filmet nézni jó, de írni róla még jobb. Aki szereti nézni a filmeket, annak nem mondok nagy újságot azzal, hogy elég soknak van üzenete, van értelme, van valami egyedisége, amire jó visszatekinteni, vagy emlékezni. Hát ezért. Van akinek a zene, van akinek a sport, és van akinek a filmnézés is lehet oly fontos, amitől kikapcsolódik legalább másfél-kétórára. Röviden, tömören ennyi a válaszom. Én csak egy vagyok a sok filmnéző közül, aki lemeri írni a gondolatait a látottakról. Remélem most már elég tűrhetően és összeszedetten.

 

Még többen hangoztatják, hogy hiába is szeretnénk, akkor se tudunk majd a Filmbuzihoz és társaihoz felnőni. Ezzel csak az egy icike-picike probléma van, hogy nem is akarunk ráhasonlítani, vagy hozzá felnőni se rá, se másra. Elismerjük az Filmbuzit, amit eddig nyújtott az évek során és tett, de be kell látni, a két oldal között csak egy közös vonás van, azok a kritikák. Néha még azok sem. Ezzel a kritikák különbségére, milyenségére akartam célozni, minden rosszmájú felütése ellenére. Egy szó, mint száz a FilmFelKeltés az a FilmFelKeltés, és ebből nem engedünk.

 

Jópáran azt nem értik, hogy miért is csinálom még mindig? Megírok egy kritikát, aztán hozzászólás egy szál se. Na és? Ahogy mondottam sokszor, ez is csak egy apró öröm az életből, az élettől, és kommentek hiányától se tudok, és nem fogok meghalni. Persze, persze jól esik, ha az adott poszthoz érkezik pár igényesebb hozzászólás, de nem vagyunk telhetetlenek és nagyigényűek. Kivárjuk a sorunkat! Mert vannak olyan írásaink, biza’, amikre sok más helyen is bőven, szép szerivel hivatkoznak, amiért talán már megérte, szerintünk és számunkra. Kell ennél több?

 

Érdekes egy szösszenetet hoztam itt össze, ami talán első olvasatra furcsának is hat. Pedig csak leírtam és megfogalmaztam a főbb kérdésekre a válaszokat. Köszöntem.

Mielőtt végleg nekiesnénk a nagy és hatalmas kritikának, azelőtt nem árt tisztázni pár száraz tényt, csak a tisztánlátás kedvéért. Még úgy is, annak tudatában is, hogy ennek a rövid kis bevezetőnek nem lesz óriási és új hírértéke az olvasóra nézve, de hátha egyrészt szolgálhattunk valami érdekessel, valami különbbel, vagy másrészt magunkra tekintettel saját önámítás céljából jegyezzük le a sorokat utókornak megőrizve, legalább.

 

A lényeg a lényeg, hogy a Verne Gyula alias Jules Verne klasszikusából mindeddig összesen három, ha lehet így nevezni, adaptáció készült. Amibe már beletartozik a most látott new version is. Volt ugye már korábbról egy ötvenkilences, egy kilencvenkilences filmfeldolgozás is. Tehát felvetődik a kérdés: vajon volt é ennek sok értelme így harmadjára? Mert majd mindenki fejében biztosan élnek oly emlékek, s képek, amint éppen Treat Williams mászkál a Föld középpontjában, vagy meglátja a dinókat legnagyobb megdöbbenésére, ugye. Igen-igen, kérem szépen láttuk mi ezt már jó sokszor a készülékünkben, és mindent összevetve elég jól fogyaszható darabka is volt, szerintünk. Ergó, egy szó mint száz kicsit erőltetettnek tűnt újra elővenni a zsák legmélyéről a klasszikust. És ezt biztosan tudhatták a készítők is, akik ennek ismeretében és tudatában megspékelték az egész projektet - a mostanság divattá vált - három dével. Így aztán a filmnéző minden kétséget kizáróan pár év múlva csak erre fog emlékezni, szerintük. Szerintünk azonban, nem. Hiába, a szépség se tud minket, mindig, levenni a lábunkról. Miért is?

 

A történetről, nagyvonalakban tudunk csak értekezni, és ezért nem mi vagyunk a hibásak, elsősorban. Indul tehát a mini-expedició, egy tudóssal, annak az unokaöccsével, meg egy szíp(?) leányzóval, aki valamiféle hegyivezető dologba utazik. Izlandon aztán sikerül „eltévedniük” egy hegy gyomrában, ahol akarva-akaratlanul megtalálják a föld közepét. Oszt’ gyün’ ennyi mára, a mese véget ért.

 

Nem mondunk nagy igazságot akkor, amikor azt merjük szánkra venni, hogy három dé nélkül ez a film bizony erősen felejthető lenne, de nagyon. Oly annyira, hogy szépen el is bújhat(na) a régebbi feldolgozások mögött, is akár. Bár ezt persze embere válogatja. De  akkor itt tesszük hozzá a mi kis saját véleményüket, hogy 3d ide vagy oda, ez a darab azért merőben más a kilencvenkilences remekhez képest. Pár év múlva, azért pár embert tutira megkérdeznénk, hogy melyikre emlékszik jobban? Nem vagyunk mentalisták, de van egy sejtésünk… Meg hát talán több értelme lett volna egy igazi faja, komoly utazásos, „fölközéppontos” projektre gyúrni, de hát itt a technika közbeszólt.

 

Nem túl rózsás a helyzet azonban a vizuálorgiával együtt se. Mert a film utolsó képkocájának legördülésekor csak keressük a válaszokat, arra a kérdésünkre, hogy pontosan mit is akartak a készítők elérni ezzel a filmmel, úgy egyáltalán? Lehet, sőt biztos, hogy kemény szavak ezek, de a nagy technikai csodák hátterében egy elég gyenge szkript bújik meg. Nem hisszük, és nem is akarjuk elhinni egy pillanatra se, hogy Verne Gyula tollából „csak” ennyire futotta volna? Mondjuk ezt azért, mert történetügyileg egy tipikus, átlagos másfélórát láthatunk a két szép szemünk előtt megvalósulni. Vagy annál gyöngébbet. Ha csak a nagy képi világ nem tudta feledtetni velünk ez idő alatt a forgatókönyv gyengességeit. De a mi esetünkben ez nem történt meg, így utólag: nem is történhetett meg. A sztori tehát rém gyenge, egyszerűen hiányzott belőle az igazi izgalom, a dinamika. Lassan szivárognak az események a vásznon, csak nem akarunk az egyről a kettőre jutni, majd amikor ott vagyunk, akkor meg már ki akarunk jutni, törni belőle. Kicsit sablonossá válik, ejnye amerika, lásd te hiszel benne, meg hasonló párbeszédek tömkelegével. Kicsit értelmetlennek éreztük ezt így.

Meg aztán lehet mi vagyunk a naívak, de azért a három dével komolyan azt reméltük, hogy itt aztán megnyílik a kánaán, és képkockáról-képkockára újabbnál újabb lények fognak megjelenni, és „rohangálni”. Vagy csak mi számítottunk sokkal többre? Mert ilyen dinót láttunk már sokszor. Oké, értjük mi, hogy azok a korábbi dinók nem tudtak „kikacsintani” feléd, de akkor is, ez így kevés volt.

Nagyobb volt füstje, mint a lángja, ez a nagy igazság. Nagyítóval kell keresni a tetszetősebb és jobb periódusokat, vagy az értékelhető (számunkra) humor megnyilvánulásait, sajnos. Talán a hullámvasúti rész nevezhető még tök lazának, meg komolynak, de ettől eltekintve még a dinotól se kaptunk agybajt, meg „hurráhangulatot”.

Ennek a darabnak is a legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni kiknek szól. Gyerekeknek vagy felnőtteknek. Persze-persze beül az egész család a méregdrága imax moziba, de kíváncsiak lennénk, hogy közülük vajon hányan hagyják el a termet (nem idő előtt) jó emlékekkel. A gyereknek biztos nagy élmény lehet a már említett kikacsintó dinó meg egyéb nyalánkságok, de a felnőtt ezzel szemben csak unhatja magát a játékidő nagy részében. A célközönség tehát inkább, talán a (nagyon) fiatalok voltak. Így aztán, ez csak szemfényvesztés - holmi Verne regény reklámmal.

 

Brendan Fraser. Ó te szegény. Ez az év nem sok jót hozott neked eleddig. Kalandba, nincs ezen mit szépíteni „kudarcot vallottál”. Ennél sikeresebbet tudunk csak kívánni, mert azért jó vagy te, ha akarsz.

A többiekkel se lenne semmi komolyabb probléma, csak legfeljebb az, hogy ők is otthonhagyták a színészi repertoárt e film erejéig. Megint kezdhetünk mélázni azon, hogy a film volt a felelős a gyenge játékokért, mert a terabithiás csávóban is azért ennél több van, hisszük.

 

Zárásképpen még egy jó tanácsra még biztosan futja: aki teheti, az, vegye elő inkább a régi feldolgozásokat, vagy valami mást. Nem nagyon ajánlanánk. Mármint, aki komolyabb, súlyosabb, érettebb, vagy összeszedettebb filmre vágyik, vágyakozik, na az ne. Mert ez elég messze esett attól a bizonyos a fától, meg ponttól, amit talán reméltünk tőle, a kezdést megelőzően. Most jut eszünkbe: a pozitívumokról nem is esett szó, de talán ez nem is meglepő. Néhány jobbfajta humor, a látvány, még ha keveselltük is, meg a vasúti száguldás nevezhető annak, de semmi több. Egy négyest adunk ennek az utazásos történetnek. Annyi szent, hogy ezt jól megrágtuk, és arra jutottunk az utolsó szó jogán: szépnek szép volt, csak értelmét nem láttuk.

Azt szokták mondani az okosok, hogy ne ítélkezzünk első "látásra". Na igen. Tegyük félre minden előítéletünket, és minden hátsó szándékunkat, rossz emlékünket, hipotézisünket...és ha ez sikerül, akkor biztosan részünk lesz (lehet) valami jóban, vagy jobban, mint amit vártunk azt megelőzően. Jó-jó tudjuk persze, hogy ez egy kicsit fellengzősen, meg erőltetetten hangzott, így elsőre, visszagondolva. Mind ha csak egy anya szájából halottuk volna, de egy szó mint száz, azért hisszük, hogy volt értelme ennek a kis bevezetőnek, kitekintésnek, meg okoskodásnak, - nemcsak - a filmre nézve, persze.

 

Azért is, mert a Golfbajnoknak (van másik címe is, vili) meg vannak „a maga” gyengeségei, és ezek nem mások, mint a plakáton ránk és felénk ordító sorok, szavak, nevek. Aha. De mire is célzunk ezzel? Egyrészt ugye ott a tény, hogy a Walt Disney égisze alatt látta meg a napvilágot, másrészt pedig ott van az az elrettentő (számunkra az) arckifejezés, amitől napjainkban sokat nem várhatunk, sajnos. Az arc egy Shia LeBeouf nevezetű egyénhez, színészhez tartozik, aki mindenféle magasztalás, meg körberajongás ellenére (sem) nem igen váltja meg a világot, a produkcióival. Eddig nem sok mindent tett le az asztalra, de azért talán a nagyok társaságban csak ráragad valami az ifjú Indiana Jones-ra. Huha, na ezt az utóbbit még leírni meg kimondani is nehéz volt, mi lesz akkor, ha… Na de hátrébb agarakkal, és a mi kis ellenszenvünkkel a színészi (ős)tehetséget illetően, mert bár furcsa ezt kimondani, de a mostani darabunkban még ő is jól teljesített. Ezek utána már csak felkeltettük az érdeklődésedet, nemde?

 

A történethez hozzátartozik az a kicsit sem lényegtelen és elhanyagolható kifejezés, mondat, hogy based on true story, azaz mindenki kívülről fújja már, a történet valós eseményeken alapszik vagy valami ilyesmi. Aki rendszeresen látogatja az FFK-t, vagy olvasgatja kritikáimat (is), az tudhatja, hogy némiképp hódolója vagyok az ilyen filmeknek, bár azért meg nem halok ért(e)ük, de igaz ami igaz, többször előnyt élveznek mindennel (más filmekkel) szemben. Ennek is meg van magyarázata, de erre majd talán legközelebb kerítünk sort, és derítünk fényt. Mert most a sztorival van dolgunk…

 

Arról van itt szó kérem szépen, hogy egy munkás fia rabjává válik a golf sportjának. Annak a golfnak, ami akkor már, igen csak nagy népszerűségnek örvendett, persze a gazdagok körében, leginkább - ami ma sincs másként, elvégre, végtére. A pénzzel (ami az úr), meg egy kis istenáldotta tehetséggel bárki lehetett a legjobbak legjobbika, azaz a „number one”. Na de visszatérve a főHősünkre, aki mit sem törődve a szülői "nemmel", fejébe veszi, hogy ő aztán megmutatja magát az elitbe, és felveszi a kesztyűt a nagyokkal. Azonban mindennek ára van (hiába a tehetség). Ha az ember nem gazdag család sarja, akkor bezony minden csak sokkal nehezebb, s ez kiváltképp igaz a sportra is.

 

Nosza, de jó volt ez! Mind emberileg, mind szakmailag teljesen rendben volt. Kicsit meg is lepődtünk. Biza’ ám. Egy elég sablonos, klisés sztoriból kifacsarták a maximumot a készítők, ha nem többet. És ezt úgy adagolták a film nézése közben, már mint a kifacsart jeleneteket satöbbi, hogy az ne vegye el minden kedved a továbbiaktól. Ergó, nem voltak tenyérbe mászó figurák, hatásvadász jelenetek percenként, meg idióta és felesleges párbeszédek az első perctől kezdve. Hanem mindenből csak annyit kaptunk, hogy az befogadható (is) legyen. És ez el is nyerte tetszésünket, úgy ám. Elég csak említeni, megemlékezni a jól bevált s megszokott apa-fia kapcsolatra, amit egy pillanatig nem éreztünk túl csöpögősnek, túl erőltetnek, vagy dramatizáltnak, hanem pont olyannak, amilyennek talán lennie is kell, kéne lennie. S ez az, ami miatt szerethetővé, élvezhetővé válik a Golfbajnoka. Nincs erőlködés, nincs bonyodalom. Szimplán egyszerűen „varázsol” el bennünket és minket. Hiába a kiszámítható cselekmények sorozata (már a cím is, „nane”), sora - sorra, ennek ellenére egyszer sem tud minket ez nyomasztani, mert csak a vég után jövünk rá erre, hogy nem volt itt száz szál, meg cselekvényszövögetés ezerrel, hanem csak egy „puritán” mese, ami nem fekszi meg a gyomrunkat a korábbi társaival ellentétben.

És az sem egy utolsó szempont, hogy a karakterekre, - jellemábrázolásra vagy mifene -, is marad idő a sport, a nagy verseny, s a kis izgalom mellett, közepette. Dicséretes. Jó volt még a zene, talán teszünk is egy kísérletet a beszerzésére, a meghallgatására. Irány utána(m).

Tehát megismerkedhetünk múlttal, jelennel, hittel, reménnyel, boldogsággal, mérhetetlen szomorúsággal, tehát egy szóval az élettel, vagy valakinek inkább az életével. Mert ez a film elsősorban Francis Ouimet-ról szól, aki nehéz körülmények közül kapaszkodott a ranglétrán egyre feljebb és feljebb, és csak másodsorban a golf hódításáról az akkori viszonyok közepette. Életrajzi dráma ez, ha nem derült volna ki eddig. És a golfozónkat alakító Shia (aki nem szia)-ra ezért is hárul nagy felelősség. A filmet illetően még 2004-ben járunk, szóval ő is még „gyerekcipőben” járt, akkor még nem volt akkora a fölhatajtás körülötte. S ez talán jobb is volt neki, persze ki tudja?

 

Szóval, Shia LeBeouf jó és pont. Talán az ő teljesítményén lepődtünk meg leginkább. A fene se gondolta volna róla, hogy tud színészkedni is a fiú. Azta. Azért persze nem akarunk glóriát aggatni a feje köré meg felé, távol is álljunk tőlünk, de adunk neki azért egy pár meccslabdát, aztán meglátjuk mi sül ki a kölyökből. Saját véleményünket idebiggyesztve elárulhatjuk: talán jó lesz az és lesz belőle valami vagy valaki...

 

Itt a végén, a leges legvégén azért érdemes megemlíteni a rendezést, egyúttal a rendező nevét, aki nem más, mint Bill Paxton volt. Mert ez is jófajta volt, hiszed vagy sem. És külön kiemelném a (be)lassított felvételeket a golflabda elütése, vagy „menése” során, mert azok tök szuperek voltak, de nagyon.

Jóformán a Golfbajnok kielégítette minden vágyunkat, és éhségünket a sportos, életrajzis, igaz sztoris, dráma keretein belül, amiben ugyancsak nehéz már újat mutatni a vén, öreg filmrókáknak. De talán ez a legnagyobb értéke, hogy nem is akart és mégis sikerült neki. Lehet támadni, kövezni, de ez egy baromi erős nyolc, és akkor még csak most jut eszünkbe ahogy a kis dagi fiúcska fut a kellékekkel, amire, amiért, no fene, rádobunk még egy felet…hadd csodálkozzon a jónép!