Up (2009)

inmfc - 2009.10.14. - 1 komment

A kis Carl olyan gyerek volt, mint a többi. Egyrészt kíváncsi természet, aki próbálta megfejteni az őt körülvevő széles, s óriási világot, másrészt meg ebből kifolyólag is túltengett benne a kalandvágy, alig várta, hogy a csúcsra érjen már. Volt hőse, bálványa, akire felnézett, s aki miatt képes volt a moziban ott ülni az első sorban, csak hogy lássa, láthassa éppen pár képkocka erejéig. S habár nem találkozhatott vele face to face, de úgy öltözött, ahogy ő, ahogy pontosan egy "kalandornak" illik. Nem vetette azt le magáról még fürdés közben sem, mindig rajta volt bárhova is vezetett a veszélyekkel teli útja. Ezek után képzelhetjük, hogy életének minden egyes percét, másodpercét az töltötte ki, hogy futott, ugrott, átkelt - tehát nem ismert lehetetlent. A kaland már a vérében volt, másra se tudott gondolni… Aztán jött valaki, aki fenekestül felforgatta az addig sem unalmasnak s szürkének nevezhető hétköznapjait.

 
Találkozott egy lánnyal (Ellie), aki éppen ugyancsak a kaland megszállottja volt. Ő is akarta róni a kilométereket, megismerni a nagyvilágot, különösképpen egy bizonyos helyet, a Paradise falls-t. De nem csak megismerni, hanem ott lakni, ott élni, ahol a vízesés egy karnyújtásnyira lenne tőle, és ahol egy festői szépségű táj rajzolódna ki szemei előtt, akárhányszor is kinézne az ablakon reggelente. Bár azzal ő is tisztában volt, hogy eljutni oda lesz csak igazán kemény dió, viszont erről a tervéről, álmáról egy percre sem volt hajlandó letenni. Nap, mint nap, ott volt egyedül a(z elhagyatottnak tűnő) faházikóban, s forgatta a kormánykereket, adta az utasításokat, egészen addig, amíg meg nem érkezett - képzeletben - a kedvenc helyéhez, ahol hatalmas öröm közepette letelepedhetett, s élhetett. Egyik nap azonban társasága is akadt, mégpedig a kíváncsi természet Carl volt az, aki a hangokat hallva lopódzott be a házba „szinte” észrevétlenül. Nem telt sok idő, s barátok lettek, a fiú pedig esküt is tett a lánynak, hogy elviszi majd álmai helyére, ha addig él is…
 
Az idő kereke azonban nem állt meg, forgott tovább, pedig hányszor s hányszor szerették volna azt visszafordítani. Arra a napra, amikor összeházasodtak, arra a napra, amikor nézték a felhőket az égen, vagy akár csak minden egyes napra, amit együtt töltöttek el. Viszont azok az idők elmúltak már. Lassan-lassan el is felejtették, hogy milyen is volt a múlt, amikor még álmaiknak élhettek, s amikor azt tervezték, hogy világot látnak majd. Felnőttek, összeházasodtak, s valahogy minden megváltozott. Nem lett rosszabb, csak szürkébb, ahol már a kalandnak többé nem volt helye, s maradása. Az élet farkastörvényei között pedig minden át és felértékelődött: egy elromlott valami, egy új nyakkendő sokkal fontosabb lett számukra, mint az álmaik, az utazás éppen. Ám nem lehet pálcát törni felettük egy percre sem, ők még így is boldogan éltek. Boldogan éltek a színes lufik közepette, miközben az élet inkább elvett tőlük, mintsem adott volna bármit/bárkit is… minden terv kudarcba fulladt, véget ért, hiába is voltak ott a jegyek a kézben, akkor már késő volt, nagyon késő… az álom csak álom maradt továbbra, Carl pedig a házba bezárkózva próbálta eltölteni fájó, szomorú napjait, egyedül...
 
már bőven a hetedik ikszen is túl a napjait percről percre pontosan lemásolva éli életét, miközben körülötte minden átépül, teret adva a globalizációnak. Ám Carl köszöni szépen, de nem kér belőle, az ő házát, a közös házukat semmi pénzért nem hajlandó elhagyni, eladni, így a kis házikó magányosan - úgy ahogy lakója is - figyeli, szemléli, ahogy körbe-körbe megváltozik minden, az új és nagy épületekkel. Nem engedi lerombolni azt, amihez annyi de annyi emlék köti, amiben annyi de annyi szép percet töltött el kedvesével. Azonban ez a túlzott ragaszkodás, kötödés megbosszulja magát. Ki kell költöznie „egy döntés” értelmében, de ez az egész, olyan, mint egy kiáltás fentről, ha jobban belegondolsz. Ami azt mondja: „ébresztő Carl, felejtsd el a múltat, tegyél valami olyat, amire Ellie is büszke lenne, el kell engedned őt, menj tovább előre az úton”… S az öregúr mintha hallaná ezt, felébred, s egy nem mindennapi formáját választja a menekülésnek. Nem földön, de nem is vízen, hanem levegőben mutat fityiszt mindenkinek, tudniillik a lufikkal felvértezett házikó elindul az útjára, fent a magasban, ahol a madár jár, na meg persze már ő is. A cél, az irány a paradise falls nem mellesleg, csak hogy az álom valóra váljon, még ha Elie nem is lehet részese az utazásnak, viszont láthatja, s látja is biztosan, mi történik, milyen fura dolgok zajlanak le ott lent (fent?).
 
De ez még mind semmi, hisz egy potyautas is képbe kerül, akivel az öregúr nem számolt éppenséggel. Ő pedig nem más, mint a kis cserkész duci gyerek, aki korábban már bekopogtatott hozzá, bár akkor még a földön. Vele kapcsolatban annyit kell tudni, hogy már csak egy jelvénye hiányzik a teljesből, ami az idősek megsegítésére kapná, viszont szerencsétlenségére éppen egy mogorva, unott ember ajtaján kopogtatott, aki azonnal fals útba igazította. Ám de visszatért pont akkor, amikor a felszállás megkezdődött. Na valahogy így néz ki a felállás, teljes a csapat, akik aztán viharba kerülnek, de mégis sikerül a megadott helyre érkezniük, jobban mondva majdnem, mert látják a vízesést, szemből, tehát pár kilométerrel arrébb landoltak az előzetes tervekhez képest. A kaland odaát van, úgy ám, magukhoz kötik a házikót, s elindulnak oda szép lassan, majd útjuk során még plusz társaságot is kapnak, egy beszélő kutyát többek között, aztán még egyet, meg még egyet…  s ez még csak a kezdet, a java még hátra van.
 
 
Hiába, a Pixar mindig kitalál valamit újabban. Most éppen nem egy patkány főz, vagy egy tündi robot próbálja megtalálni a szerelmét, hanem az emberek kerülnek a középpontba, akik egyenesen szép kéklő ég felé veszik az irányt. Azaz nézz az ég felé, ami annyi potenciált rejt magában, lásd akár az Up előtti aranyos kisfilmet is (vagy Wall-e-t), hogy csak jó húzásnak lehet ítélni, a földtől való elrugaszkodást sokadszorra is. Bár sok időt nem töltünk ott fent, a felhők, villámok, madarak között, amivel gyorsan, némiképp nagy meglepetésre lezárja azt a gondolatot fél óra múlva, hogy itt road-movie-t kapunk majd. Csak egy kis szelet jut abból, mert a készítők nem akartak időt veszteni, ők bizony a vad és veszélyes kalandra fókuszolták. Ami nem volt rossz döntés - teszem hozzá, bár akad azért néhány gyengébb pillanat, eresztés, na meg picit erőltetett kutyák, és gonosz szerepe, melyek miatt nem lehet úgy magasztalni, ahogy azt teszik vele éppen.
 
Mert akkor leírom, csak hogy tisztázzuk: az Up messze van a Wall-e-től, azaz a tökéletestől. Ami nem jelenti azt, hogy nem lenne jó, hisz élvezetes, aranyos, kedves, szerethető alkotás, viszont a külföldön keringő hype, ami övezi, az kicsit már túlzás nekem. Picit elszaladt vele a ló, úgy érzem, ami miatt mindenki über elvárásokkal ül be elé. Persze mást mostanság nem is lehet elvárni egy pixaros filmtől, animációs mesétől, tanmesétől, viszont ez állandó tétemelés minden évben nem mindig eredményez all-int, azaz teljes győzelmet. A Wall-e után pedig tényleg nehéz lett volna máris a következő évben egy jobbal, még jobbal előállni. Azért azt is szeretném jelezni, hogy szó sincs itt semmi rosszról, mert a készítők kezei közül olyan nem nagyon kerül ki, csak egyszerűen a nagy várakozás az megbosszulhatja magát egy-néhány esetben. Szép és jó, de messze a tökéletestől, s a legjobbtól.
 
Pedig milyen jól indult. Az első fél óra megkockáztatom annyira megadta az alaphangot, az alaphangulatot, hogy azt utána nem is tudta egyenletesen végigvinni, fenntartani. Olyan volt ez, mint a lufik, amelyek egy idő után lassan, de biztosan elkezdtek „leengedni” a moziban - s ez az egész alkotáson is érezhető. Kvázi az elején jól felfújt lufi a végére még ha nem is durrant/pukkadt ki, viszont szépen leeresztett, ahogy annak ebben az esetben nem kéne törvényszerűnek lennie. Nem is tudom, volt egy pont, egy pillanat, amikor valahogy a hangulat már nem volt olyan, mint azelőtt. Visszaesett, visszavett az elején diktált örült tempóból, s ez pedig néhány gyengébb, langyibb, drámaibb pillanatot eredményezett. A hosszú utazást bár elkerülték a készítők, de azt követően az állatok becsempészése picit kevésnek bizonyult. A beszélő kutyákból egy idő után már sok lett, míg a gonosz szerepe meg teljesen feleslegesen került a képbe, amondó vagyok. Oké, kell egy ilyen a tanmesébe, de itt simán kihagyható lett volna, azt mondom. S kár a the end-ért is, amiben hálivúd kopogtatott az ajtón türelmetlenül.
 
Amúgy a kezdés az, amiről csak szuperlatívuszokba lehet beszélni. Az tényleg beváltotta legmerészebb álmaimat. Különösképpen a pár életét röviden bemutató minden kommentár nélküli képkockák (married life) sorozata, amely a film a legjobb és legszebb jelenete is lett egyszerre. Egy olyan képsor lett ez, amire majd talán évek múlva is emlékezni fogunk. Csak az a kár, hogy ebből igazán egy darabot tudok elsütni, nem többet. De a felszállás is megér egy misét éppenséggel, bár ilyenkor érzem azt, hogy túl sok puskaport lőttek el az előzetesben a fiúk. Lehetett volna kicsit jobban megvágni, mert elég sok poénos jelenetet vágtak be, amelyen kívül alig akadt még pár darab a maradék játékidőben. Volt egy kis hiányérzetem ezzel kapcsolatban, de azért a szintet most is megugrotta minden gond nélkül a Pixar, ezt be kell ismerni. S így is behúzza majd több mint valószínű az év legjobb animációs filmjét. Kell ennél több? Oké, a vizuál dolgok hibátlanok voltak, de ez lassan már alap.
 
A kiscserkész gyerkőc telitalálat volt, ez nem vitás, viszont én akkor is Carl szerepét emelném ki. Elsősorban azért, mert tetszett, ahogy benne továbbra is éltek a kíváncsiság és kalandvágy ösztönei, még olyan korban is. Nem halt az ki belőle, vagy ahogy betartotta a szavát, az ígéretét, ahogy váratlant húzott, s olyat tett, amit csak kevesen mertek volna behúzni. Elindult (még ha nem szokványosan is) s mindezt Ellie kedvéért. De aztán persze rá kellett jönnie, hogy a múlt az már múlté, s el kell engednie. Erre persze már a kisgyerek hívta fel a figyelmét közvetve-közvetlenül. Így, a mozi végére a mogorva stílusból egy barátságosabb ember képe rajzolódott ki, ehhez pedig csak egy lufikkal repülő házra volt szüksége, semmi többre. Hát akkor kalandra fel, tessék nézni, még akkor is, ha tőlem most a lehúzások, szájhúzások után „csak” egy nyolc pontot kap. MegFELelő szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt, mehet.

Címkék: up 2009 8

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr321470493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2009.11.09. 20:18:31

Háááá! (tal nem kezdünk mondatot) Valahogy ez nem volt az igazi. Mármint jó volt, de mégsem annyira, mint vártam.
Tényleg az első fél órája nagyon bejött. (B..szki, még a könnyem is kifolyt az emlékezés végén) Utána, meg nem hittem el, hogy itt beszélő kutyák lesznek. Ha meg már beszéltek Kevin (madár) szegény meg miért nem tudott?
A Gonosz meg a fenét csinált ott? Csak azért, mert el akarta kapni a madarat?
Ennyi kutya tök felesleged volt. És szerintem még a "főhős" (elfelejtettem a nevét) kutyus sem volt valami jó fej. Szerintem.
Az animációról meg csak annyit, hogy egyszerűen tökéletes. Hihetetlen, de Pixárnál ez már nem dicsérő szó!
Zene szintén isten, nagyon bejött.
A srácról nekem mindig egy krumpli jutott az eszembe. Carl karaktere, pedig már az elejétől a szívemhez nőtt.
Azt hiszem a Wall-e után túl nagyot vártam. Kár.
Valahogy őszintén én unatkoztam rajta. Olyan 6-7/10.