The Damned United (2009)

inmfc - 2009.09.01. - 2 komment

Egy valamit, biztosan leszögezhetek már itt a legelején. Mégpedig azt, hogy az utóbbi idők egyik legjobb „focitémájú” filmje lett a The Damned United. Hiába is jönnek - azt mondom, itt nagy gooooalok meg kemény futballhuligán ellenfelek egyelőre, hiába. Még úgy is tartom a véleményemet, hogy a játékidő alatt mindössze csak néhányszor kaptunk bepillantást a régi idők focijába, kvázi a labdakergetés csak másodsorban kapott képkockákat, de ez megbocsátható, mert itt és most a menedzsereken volt a hangsúly. Pontosítva egyetlen egyen biztosan, aki olyan hőstettet hajtott végre a huszadik század közepe után a szigetországban, amit persze, azóta, halandó egyszer sem tudott megközelíteni, nem hogy megismételni akár. A nevét nem felejtette el a világ a mai napig, legfőképp a Derby Country szimpatizánsai, szurkolói emlékeznek vissza rá szívesen, miközben szívüket melegség tölti el. Ő, Brian Clough, aki bár volt fent s számtalanszor megízlelte a győzelem ízét, viszont megjárta a poklot is, például a Leeds United edzőjeként. S ez csak a kezdet, ne tessék hátradőlni…

 
Brian Clough sok mindent nyert, de legalább annyit, ha nem többet el is veszített életében. A sajátos figurája, jelleme sodorta őt a bajba, de húzta is ki olykor - abból, ha már minden veszve volt. A tipikus egoista, aki saját magát helyezi előtérbe, mindannyiszor, a többi kollégájával szemben, s aki nem tud betelni egy vereséggel, neki mindig, minden esetben, győznie kell. Egy győztes típus, aki nem szereti, ha semmibe veszik, még kezet sem fognak vele, mert ő az ő neve akkor is, mindig is Brian Clough. Szó se róla, kérem, egy zseniális edzőről van itt szó, de a nagy pofájával (a mai felhozatalból José barátunk lehet az utódja), az állandó szövegeléseivel mégse tudott örökké elélni, s a kitűzött célokat teljesíteni, s a bajokat elkerülni. Habár nagy sikereket ért el, melyeket a mai napig nem tudnak megdönteni, elérni, azonban ez mind semmi, mert edzői pályafutása alatt azért voltak nehéz napok, periódusok, amikor a bájvigyor, a nagy dumagép kénytelen volt elhallgatni. Negyvennégy nap. Igen, negyvennégy nap. Miről van szó?
 
Történt: tudniillik, miután Clough saját önfejűsége miatt kirúgatta magát a Derbytől, majd kapott egy nagy sanszot arra, hogy az akkori sikercsapat Leeds menedzsere legyen. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére, a korábbi mindent, kvázi minden trófeát megnyerő kolléga otthagyta azt a széket, a válogatatott miatt, így lett az üres, számára. S habár, egy más csapatnak már korábban elígérkezett ő, mégis habozás nélkül elvállalta. Mondani se kell hiba volt, rossz döntés. Negyvennégy napig bírta, kirúgták. Miért történhetett meg mindez? Vajon miért és hogyan mondott csődöt egy olyan edző, aki addigra azért megmutatta a foga fehérjét, s kupák tömkelegét gyűjtötte be? Lehet túl nagy falatnak bizonyult neki a nagy csapat, azok után, hogy kicsikkel dolgozott addig a pillanatig. Lehet, hogy nem bírta el a rá nehezedő súlyt, s elvárásokat? Ugyan mi lehet már a titok nyitja, a kulcs, ami miatt kénytelen volt elhagyni azt a csapatot: a vezetőség, a sikertelenség, a szurkolók? A válasz azonban sokkal egyszerűbb, mint azt hinnénk. Hisz, Clough ellenfele Clough - azaz saját maga volt, a harcban.
 
Leszögezhető, hogy a The Damned United a híres játékosok után A menedzsert állítja a középpontba, végre valahára. Nem is akárkit persze, s nem is akárhogyan. Mindent leírtam már, amit tudni lehet Clough-ról, de az látszik tisztán, hogy ez nem igazán egy életrajzi film lett. Sokkal inkább indul ki, szemezget, valamint épít David Peace (fiktív) regényére, amely azt a bizonyos negyvennégy napot meséli el, egy sokak által igencsak formásra-pofásra sikeredett pár oldalban, 1 könyv erejéig. Viszont itt nem arról van szó, korántsem, hogy lineárisan csordogálnának el a negyvennégy nap eseményei a szemünk láttára, képkocka módjára. Hanem arról, hogy vissza-visszatekintünk a múltba, ahonnan és ahogyan elindult a coach. Természetesen, ennek van (lesz) nagy jelentősége a sztori és Clough „leedsi ámokfutása” szempontjából, ez nem kérdés. Más megközelítésből viszont nagyon jól megoldották ezt múlt-jelen szálak szövögetéseit, az állandóan ugráló évekkel, hol előre - hol hátra, s egyszer se érezni azt, hogy az már erőltetetté válna, vagy szükségtelenné, hatástalanná.
 
 
Így megismerjük a picit gyerekcipőben merész álmokat szövögető edzőt, valamint a szószátyár nagy arcot is, kvázi miből lesz a cserebogár alapon. Megismerjük az embert, a társát, akivel az évek során együtt, már-már összenőve vették az akadályokat. S megismerjük a jelent, ahogy a Leeds padja egyre kényelmetlenebbé válik számára, s ahogy megpróbál újra győzni és győzni. Persze, hogy ez lesz a veszte majd. Semmi mást nem akart, csak még többet elérni, mint elődje. A játékosokra nem figyel, csak saját magával, az egojával van elfoglalva, miközben a keze alól kicsúszik az irányítás. A csapat már nem, talán nem is volt, az övé. Nevelni akarna, de nem tud, új játékost hoz be, de nem jön össze, s a család, mint fogalom, már semmit sem jelent a klubnál. Bizony Clough elemeire esik szét, miközben a játékosok, a szurkolók a régi edzőért kiáltanak.
 
Michael Sheen „szemkápráztatóan” hozza a coach szerepét, de tényleg. Ő, az egyik legnagyobb pozitívuma a darabnak, ez kétségtelen, de a filmnek, a készítőknek is egy külön öröm lehetett, hogy sikerült megnyerni, s vele eljátszani Clough szerepét. Amit, itt, megint  nyújtott Sheen, lásd a legutóbbi Frost után szabadon, arról csak nagybetűvel, és szuperlatívuszokba lehet beszélni, egyszerűen. Persze, ok, nagyon elfogult vagyok a színésszel szemben, mert nagy kedvenc ő, viszont akinek nem, az se hiszem, hogy ne tudna egy szép szót szólni ebbéli produkciójáról. Komolyan elnézést a többi színésztől, de itt valaki kiénekelte a sajtot a szátokból, ezvan.
 
Még itt, az utolsó sorokban is tartom az utóbbi idők egyik legjobb „focitémájú” filmje titulust. Miért is ne? Egy jó forgatókönyv, jó rendezés, kiváló színész, a hangulat is rendben van, csak időnként veszít pár képkocka erejéig az erejéből, valamint a kor is visszaköszön a zenékkel, autókkal, ruhákkal meg mindennel. Azt azonban be kell látni, hogy itt nem egy focikkal, gólokkal, pazar megoldásokkal, cselekkel teli filmet látunk (ki látott már olyat?), hanem egy „húsvér” menedzsert, aki olykor még az irodájában ülve keresztbe tett kezekkel szorít és izgul a csapatáért, miközben a közönség újra és újra tapsol kint a nézőtéren. Engem meg/legyőzött ez a mozi teljesen (az interjúkat szándékosan nem is említettem pl), kapja is megérdemelt nyolc pontját. Összerakott film, semmi világmegváltás, mégis egy nagyon fogyasztható másfélóra, azaz szép volt ez, habár lehet másodjára már nem nézném újra, csak M.S. miatt. Míg Brian Clough nevét meg ezek után ne tessék elfelejteni, vili.

Címkék: 2009 8 the damned united

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr321356447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Spawn85 2009.09.03. 11:09:13

Bevallom őszintén eddig nem nagyon hallottam erről a filmről, de ezután az írás után kíváncsi vagyok rá.

ChrisDry · http://www.chrisdry.com/ 2010.05.04. 19:47:18

Sajnos utálom a focit s csakis Michael Sheen alakítása miatt néztem meg, őm miatta 3/10, a szoc, családi, baráti dolgok alapvetőek voltak a filmben, nem lepett meg úgy semmi a film kapcsán, vagy csak túl jókat írtatok róla, s nagy volt az elvárás, vagy csak rühellem a focit. :)