One Week (2008)

inmfc - 2009.07.09. - Szólj hozzá!

Vészesen fogyó másodpercek-percek, egy eladó motor, és egy üzenet/jel a kávés poháron… Ezek, kérem, egytől-egyig, mind-mind arra csábítanak, hogy ott hagyd a szürke hétköznapjaidat, hogy végre valami mást, valami újat vigyél véghez, amíg még megteheted és lehetőséged, alkalmad van rá. Ezek mind-mind azt sugallják feléd és beléd, hogy igen, eljött az idő világot látni, talán utoljára, az életedben. S nem is kell ennél több, nem is kell kétszer mondani neked, pont neked, akinek a keze mindig az orrában van, és valahol a felhők felett jár, köröz valamiféle álmokat hajkurászva. Azonban a háttérben itt sokkal többről van szó. Kibontanám, oké?

Nagyon úgy néz ki, hogy ezeknek - az ilyen spontán, hirtelen, fejből kipattant - utazásoknak két oka lehet. Az egyik, az egészséges kíváncsiság, a másik, meg a menekülés. Az elsőt nem kell megmagyarázni, az mindenkiben benne van, és feltör valamikor. Persze megint más kérdés, hogy ki tud élni vele, s hogy ki engedheti meg ezt magának, egyszer is, vagy akár többször. A második ok, a menekülés, az elfutás, a bajok, a gondok hátrahagyása. Olyan ez, mint amikor friss levegőre van szükséged, amikor el kell szakadnod a mókuskeréktől, mert úgy érzed, hogy nem bírod az igát. Valami új élmény felé húz a szíved, új tájak, új emberek felé, ahol kicsit újra gatyába rázhatod magad, meg kitisztíthatod a pókhálókkal teli fejedet. A helyzet az, hogy az One Week mindkettőből ad kicsit, így válik aztán a szemünk láttára egy nagy egésszé. Bár a több nem mindig ez a legjobban kifizetődő megoldás, néha célszerűbb beérni a kevesebbel is. Miért mondom ezt?
 
Főhősünk miután megtudja, hogy rákja van, nem habozik egy percre sem, - amikor megpillantja a mocit, vagy elolvassa a kávés poharat -, útnak indul előre, nyugatnak. Előtte szól a kedvesnek, mindenkinek, hogy Kanada várja őt, látnia kell, és egyben elmenekülnie. Ez utóbbit már én teszem hozzá, természetesen, mert ezt nem mondja ki face to face, de akkor is tisztában vagyunk vele, hogy mit érez, érezhet inkább. Csak a jelennek akar élni, nem érdekli se a múlt, se a jövő. Állandóan valamilyen falba ütközik, ami miatt nem tudott továbbmenni és a legjobb lépést, döntést meghozni, nem csak önmaga számára. S amíg ez a fal előtte áll, addig bizony inkább a menekülést, a gyengébb, másik utat választja. Mégis azt mondom: az út ráébresztheti arra, hogy hibásan vagy nem hibásan cselekedett akkor, amikor megtette az első kilométereket. Ez az utazás sok kérdésre választ adhat, és segíthet tisztán, tisztábban látni. Ez egy döntés, ami elsősorban rajta múlik, de mi a nézők is vele együtt utazzuk át Kanadát, miközben sok nehézségen, szenvedésen megy még keresztül…
 
A roadmovie is sok mindent átélt már az évek alatt. Mindenféle sztorit találtak ki hozzá, csak hogy egy szép tájat, egy szép országot mutassanak be nekünk. Persze nem minden ez, nem mindig csak erről van szó, az utazásról, hanem sokkal mélyebb tartalomról is olykor-olykor. Ez a film pedig úgy gondolta, hogy jó mélyre nyúl, de számomra ez még se volt egy igazán jó választás. A túl keményen ragaszkodó, hatásvadász, erőltetett belemagyarázás az ami leginkább böki az ember csőrét. Még a narráció elmegy valahogy, de ezekből a hatásvadász mondatokból, s beszúrásokból már sok volt egy idő után. Túl nagy feneket kerítettek ennek az egésznek, bizony sokkal jobb lett volna, egyszerűen filgúdan tálalni, mindenféle cécó, erőlködés nélkül. A betegség megkívánta ezt, oké, de akkor is a forgatókönyv kevés volt, nagyon kevés. Talán már túl művészi is lett, s ez az összkép így nem mutatott valami túl fényesen. Lenne mit csiszolni rajta. Bár az is lehet, hogy csak egy hangulat kell hozzá, ami akkor nekem nem volt meg egyszerűen. Csalódás ez, akkor is.
 
Az elmaradhatatlan eszközök azonban szépen muzsikálnak, így nem lehet annyira keserű szájízzel elhagyni a stáblista után. Mert a képek gyönyörűek. Van itt minden, klisé dolog, ami egy ilyen moziba kell, de sikerült azért ilyen tárgyakkal, nevezetességekkel, fura építményekkel jó és új pillanatokat szállítania. Nagyon tetszettek ezek, meg úgy Kanadáról se mindennap láttunk képkockákat a filmekben, szóval érdekes volt bepillantást nyerni a földteke eme kis szeletébe, jó választás volt. A másik összetevő: a zene is rendben van. A kedvenc GLS zenétől kezdve ilyen nóták csendülne fel még a darabba, tehát erre tényleg nem lehet egy rossz szavam, szavunk se.
 
Úgy ahogy Joshua Jackson-ra se. Ő megtette azt, amit kell, csinálta a dolgát. Nem nagy színész a fiú, az eddig is lejött már, de mégis azért ügyesen játszott, pedig eléggé pesszimista voltam leginkább vele kapcsolatban. A női szereplő volt kicsit nekem gyenge eresztés. Többször felhozták, hogy ott legyen sok képkocka erejéig, de valahogy nem volt az igazi a játéka, nekem nem jött be. Azon lesz mit még alakítani, s szépíteni. Azaz 1-1.
 

Ha nem akart volna az One Week ennyire elmenni a drámai belemagyarázós részbe, dolgokba, akkor ez sokkal jobb és élvezhetőbb lett volna számomra. Így sajnos nagyon átlagos, tipikus alkotás lett belőle, ami olyan hat pontot kap, mert mégis elfogult vagyok a műfajjal kapcsolatban. Nem ez volt tehát a legjobb, vagy az utóbbi idők legjobbika kategóriáját nézve. Mindezek dacára azért az emberekkel való találkozás itt is megvolt, sőt az egymásra gyakorolt hatás is, de ezt a részt eltúlozták már nagyon. Túl sokat akart a szarka, de nem bírta a farka – ennyire egyszerű. Azért Kanada vár rám, sietek vissza!

Címkék: 6 one week

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr851237497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.