Ízlések és Pofonok

a magamból indulok ki, akkor csak annyit mondok így elsőre, hogy szeretek enni, de nem szeretek(tudok) főzni. Ezt jól megmondtam így kezdésként, de mindenképp egyfajta előzményként hatott rám, mint ahogy az is, hogy nevezhetjük „remake”-nek, hiszen ez a film már 2001-ben felkerült a vászonra. És hát mivel azt nem láttam, ezért gondoltam egy nagyot, és megnéztem ezt.

A sztori: van egy híres szakácsnőnk, aki úgy tud főzni, mint senki más. És itt nem lehet elfelejteni azt a nagy igazságot, hogy bár a főzésben kiváló, és sikeres, addig az élete egy nagy nulla, amit hát ő is tud, és ezért pszichodokihoz jár. De hát rajta már az se segítJ. Szóval telnek a napok addig, amíg nővére hirtelen meg nem hal, és rá nem hagyja a gyermekét, hiszen akkor elkezdődik főhősünk számára az igazi élet, amit hát nem nagyon ismer. De hogy még jobban hozzá tudjon szokni ehhez az érzéshez, abban segít neki az új szakács, aki persze csak segéd előszócskával kerül abba az étterembe, ahol főhősünk is dolgozik. Igazából nem nehéz kitalálni az események történését.

Negatívum: nem mennék bele abba, hogy milyen is volt az eredeti, ez nem az én asztalom. Azonban a film eleje nehézkes kezdésével elbizonytalanított a további megnézés kapcsán, ám amikor megérkezik a gyermek, és az olasz „úriember”, onnan lesz érdekesebb a sztori.

Értékelés: ha egy mondatban akarom kifejezni érzéseimet e filmmel kapcsolatban, akkor azt mondanám: jó kis esti film ez, kérem szépen. ÉS ebben most úgy minden benne volt. Az igazat megvallva nem bántam meg, hogy megnéztem, mert sztem megérte. De nézzük ezt, hogyan támasztják alá a tények: azaz a sztori, szereplők, műfaj, zene kivesézése. Kezdjük, akkor sztori: mint írtam remake, szal egy feldolgozás, ezt most hagyjuk, a 3:10 Yuma után úgy ülök oda minden ilyen filmnek, hogy cseppet sem érdekel, hiszen az eredetit nem láttam, és hát ezért nem fogok itt okoskodni. Maga a sztori: nem rossz, bár ez a csak a munkámnak élek, a többit kizárom életemből című fejezetecske elég ismerős már a filmiparból, de hát talán egyszer el lehet viselni. A kezdés, ahogy írtam nem valami jó, aztán a közepén azért beindulnak az események, és ezt köszönhetjük Aaron Eckhartnak. Szóval jön ő, aztán vele együtt a várva várt történet. Bár kiszámítható jelenetek zajlanak a vásznon, de most talán ez nem érdekes annyira, mert talán jó kedvem van, de azért nem hagyom, hogy félre vezessen. Azonban Catherine csodálatos mint mindig, akárki akármit is mond, bár ez a csodálatos jelző nem illik valahogy színészi teljesítményére, alakítására ebben a múviban, de hát sebaj, öt is régen láttuk már. De az biztos, hogy nem nagyon adta át az érzését a főzés tudományának és szeretetének(tudom nem ide és ebbe a műfajba tartozik, de a L’ecsó ebből a szempontból sokkal jobban átadta a filinget), de én elnézem neki, mert ott volt mellette Eckhart, aki szerintem repítette a filmet, mert nélküle ez csak egy romhalmaz lett volna Catherine-nal a tetején. De ő megtette, amit kell. Örültünk is neki, hogy végre feltűnt már a képernyőn. Az ő játéka nálam mindenképp megér egy pár pontot. Aztán ott van a kislányunk a Család Kicsi Kincséből, hát ő vele se voltam megelégedve, lehet, hogy én vagyok telhetetlen vagy ilyesmi, de túl fiatal ő még ehhezJ. Na jó persze ez csak egy érzés. De akkor is ebben a filmbe ő se tudott semmit bele tenni. Ezek utána elérkezünk a műfajhoz, a stílushoz, romantikus komédia, hát a komédia kifejezés találó, mert volt egy pár megmosolyogtató jelenet (hűtőkamrás sztori stb..), azonban a drámai és romantikus rész kevesebb lett a kelleténél, én legalább is így éreztem. De amiről még nem esett szó, az a zene, ez az itáliai muzsika nem volt rossz, szerintem jól passzolt a filmhez, nekem bejött annyi szent. A végére érve nem is zárhatnám mondandómat másként, mint hogy: jó kellemes kis esti film volt ez, ajánlani tudom, kétszer nem biztos, hogy nézhető, de egyszer váljék egészségedre!

7/10

.::Felirat::.

.::Trailer::.

.::Bővebb infó::.