Trade (2007)

inmfc - 2009.10.23. - 2 komment

Hiába a szülői utasítás, a 13 éves kislány felpattan a testvértől születésnapra kapott kerékpárra, hogy körözzön egyet, amíg mindenki alszik a házban. Elemeli a kulcsot, majd a következő pillanatban már ott gurul az úton, az új bicajával, miközben a zsebében meg ott lapul a kedves üzenet a testvérnek. Bizonyára ő hozzá is szeretett volna eljutni, viszont Mexikó utcáján senki sincs biztonságban. Alig, hogy elhagyja a szülői házat, alig, hogy megteszi az első kilométereket, már azonnal bajba jut: elrabolják. Egy fekete autó, két férfi, kevesebb, mint fél perc s a lány eltűnik, miközben senki nem látott, nem hallott semmit. Egyedül, csak a kerékpár árulkodik arról, hogy ott történt valami…

Rémisztő adatok, megtörtént események, s szétesett, megtört családok árulkodnak a mai napig a (nemcsak) Mexikóban terjengő, hömpölygő, megállíthatatlannak tűnő kereskedelemről, elsősorban, jelen esetünkben a leánykereskedelemről. Ma már, a szülők már nem is engedik ki fiatal leányaikat egyedül az utcára, mert tisztában vannak ezzel az elképesztő veszélyforrással, ami bárkivel, bármikor megtörténhet. De nem csak kislányokkal, hanem az idősebekkel, idegenekkel (külföldi turisták éppen) is akár. Ilyenkor pedig a pénzen, a kapcsolatokon, a különleges képességeken (ala. Taken) múlik minden. Ha ebből nincs semmi, akkor nagyon nehéz lesz megküzdeni az oroszokkal, ezzel a kiismerhetetlen s lenyomozhatatlan hálózattal, ami úgy adja és veszi a lányokat, mint a kockacukrot.
 
Bár a Trade nem az első film, ami a leánykereskedelmet veszi górcső alá, de azt kell mondjam, hogy ez idáig a legjobbja, kérem. Ha valaki nem tudná, a német Kreuzpaintner amerikai debütálása ez a film, ami tekinthető akár egy gyöngyszemnek, akár egy ismeretlenül nagyot szólónak is. Az én szememben biztosan, tessék. Pedig nincs világmegváltás a történetben, egyszerűen csak a fiú elindul megkeresni és megmenteni az elrabolt testvérét, ami közben összetalálkozik, összeismerkedik egy texasi zsaruval, aki ugyancsak keres valakit, vagy valamit… aztán majd együtt mennek tovább ezen a hosszú úton. Az ő kapcsolatuk, valamint az elrabolt kislány és lengyel nő közötti kapcsolat kibontásában jeleskedik igazán a Trade.
 
Ahogy az egyéni sorsokat bemutatja, s ahogy az egyes ismeretlen arcok megsegítik és kisegítik egymást a bajban, az nem csak példamutató magatartás, hanem minden giccset, melódrámát nélkülöző elem volt itt, egyszerűen és nagyszerűen. A film által tehát nem csak hogy betekintést nyerhetünk a leánykereskedelembe, hanem még plusz életeket is hozzátesz, összekapcsol. Ehhez pedig, nem is kellett más, mint egy szépen és igényesen összerakott, rendezett két óra, amiben azért fel-feltűnik egy-egy gyengébb traktus, nem kellően jól és izgalmasan megkomponált időszak, amikor veszít az amúgy se gyors tempóból, de összeségében, mégis azt mondom: minden igényt kielégítő dráma ez a műfaj szerelmeseinek. Ahol egy kissrác a mi hősünk, akinek egy idő után már lehet szorítani, hogy találja meg és szabadítsa ki a testvérét, mielőtt még nem késő. Semmi extra képesség, csak egyszerűen a szív diktál, amit nem lehet megállítani, az hajtja és hajtja előre. De ki nem tenné ezt utána, amikor a police keresztbe tett kézzel ül és nem csinál semmit, mondván van ennél fontosabb ügy is az asztalon.
 
A Trade a tipikus kis hal, ami a nagy halak között szépen, csendesen lubickol, éli életét, amikor többre is vihetné, vihette volna. Annak ellenére, hogy a történet nem hoz semmi újat, világmegváltást, de amit letesz elénk ebben a formában, az mégis egyszerre izgalmas, egyszerre szép és nem szép=szomorú. Olyan hét és fél pont ez, amit bár nem szívesen nézünk meg, de ahogy írtam már érdemes, mert a téma eddigi legjobbja és legéletszagúbb erőteljes alkotása, ami nem szépít egy képkockán sem, csak a kemény „világot”, s szabályokat osztja meg velünk. You'll pay for this.

Címkék: trade 7.5

Spread (2009)

inmfc - 2009.10.22. - 6 komment

L.A, California, a hely, ahol az álmok valóra válnak? Én erre csak nagyvonalúan azt felelném, hogy nem mindig, s nem mindenkinél. Ahhoz bizony szerencse, merészség, s egy csipetnyi szépség kell, ezek nélkül el vagy veszve barátom, ezek nélkül csak egy leszel a többi minta átlagpolgár közül, s között. Te pedig biztosan nem ilyen akarsz lenni. Te is nagy kanállal, kanálból akarod az élet minden egyes percét élvezni, - s igazad van. Minek nekem három béka, az állandó idegeskedés, meg a folytonos szakítások hétről-hétre, ha van ennek lazább, könnyebb formája is az életben. Vagy te, erről még nem is hallottál, na akkor most hadd meséljek el neked egy történetet, mégpedig az én történetemet, a tuti receptemet - tetszeni fog, majd meglátod Ja, és a nevem: Nikkie. Szólíts csak Nikkie-nek!

Címkék: 2009 7 spread

The Tournament (2009)

inmfc - 2009.10.21. - 3 komment

Hölgyeim és Uraim! Most ne tessék hátradőlni - azt kérem, mert ma eldől, hogy ki a legjobbak legjobbika, azaz a legjobb a szakmában: ki a no.1. bérgyilkos? Pár év után tehát, nem csalás és nem ámítás, újra elindul a showtime, amire úgy gondolom már mindenki nagyon várt. Mi hozzuk az izgalmakat, a live közvetítést, Önök pedig ha jól látom ma sem érkeztek üres zsebbel. Hisz, a tét óriási, az élvezet pedig megfizethetetlen. Nagy halak, új belépők, kemény csaták, egy bosszú, s a szem biztosan nem marad szárazon. Itt az ideje akkor, hogy el is kezdődjön a játék, hogy a szavak helyett tényleg a főszereplők bizonyítsanak már élesben. Biztos mindenkinek megvan a saját favoritja, szóval lehet téteket rakni, emelni, a verseny ezennel kezdetét vette…

 
Itt az a szabály, hogy nincs szabály. Csak egy nap, 24 óra van, áll rendelkezésre, hogy dűlőre vigyék ezt a ki a legjobb megmérettetési játékot. Egy biztos, amikor éjfélt üt az óra, akkor csak egy valaki maradhat (eleve a csip dolog miatt is), a győztes, aki túlélte a napot, s ezzel nem akármennyi pénz „jogos” tulajdonosává vált. Persze, ez is, a legfőbb indíték a legtöbb induló, résztvevő számára, mondani se kell, viszont vannak olyanok, akiket nem egyszerűen ez motivál, hanem a bosszú. Az megint egy másik csoport, aki szimplán élvezi, hogy öl, ölhet a nap minden egyes másodpercében, s közben ujjakat gyűjthet be. Tényleg mindenféle nemű, korú bérgyilkos akad itt a palettán, viszont a cél az mindannyiuknál közös: a nap végén pezsgőt kortyolva élvezni a siker, a győzelem, vagy akár a pénz ízét.
 
A The Thournament története tehát rémegyszerű. Minden nagyobb és komolyabb logikát, szálat, bonyolultságot nélkülözve adja azt, amire a leginkább ki van éhezve manapság a filmnéző. Ez pedig az akció, a gyilok. Megkapjuk ezt, de könyörtelenül, véresen, miközben kemény fightok zajlanak, s egy új tag is képbe kerül, közvetve-közvetlenül, csak hogy színesebb és izgalmasabb legyen a mozi. Azonban, ezzel a lépéssel picit elvetették a sulykot a készítők. S nem azért, mert egy iszákos&percenként fuckolos papról van szó, tényleg, hanem azért, mert az ő szerepe teljesen más (lásd: rossz) irányba viszi el az addig igen csak jó tempóban haladó filmet.
 
 
Egyszerűen behozzák vele a senki által nem várt romantikát s drámát nem kis időre, amivel a film is érezhetően veszít a lendületéből. Az állandó életért könyörgő pap ebből szempontból tűnik nekem rossz húzásnak, ámbátor Isten tanúm, hogy mégis élveztem minden egyes mozzanatát, amit a bérgyilkosok körében töltött. Azaz el is vett, meg adott is valamit a közösbe, ami által igazán nem tud annyira fejvakarós, s szájhúzós lenni az élmény, csak párszor ránt ki a valóvilágba ezzel a drámázással. Mert ezt leszámítva, igen, működött ez, volt itt akció gazdagon, a templomtól kezdve egy szállodai szoba átrendezésén keresztül egy bárban tartott össznépi bumbumig minden, ami után mindig jöhetett a takarítóbrigád eltüntetni a foltokat éppenséggel. Ezek a félinfók pl. nagyon bejöttek, ahogy például a magyarázat minderre, a félig átrendezett városra, amit at home a nézők bekajálnak, mindig.
 
Bár az egyes résztvevőkről nem esett még sok szó, de alapvetően klisés figurák ők. Egy bosszúra szomjazó exbajnok pl, aztán egy tök nem komplett figura, valamint a szép lány sem hiányozhatott a repertoárból, de rajtuk kívül is vannak még páran, de egy idő után azért már sejteni lehet, hogy ki mikor fog fűbe harapni, legfeljebb a gyilok módja más mindig, ezért is érdemes odafigyelni rá. S igen, picit kiszámítható, a vége lett lapos, ott engedett ki túlságosan is, meg lélegzett fel vesztére, pedig nagyobb the end-et is el lehetett volna képzelni mögé és mellé. Az úgy kevés volt a végére, de nem tudta teljesen elfeledtetni az előtte álló drámától sem mentes akció snitteket…
 
 
Annyira egyszerű s annyira klisés, viszont mégis láss csodát: nem lehet nem adni rá hét pontot. Tiszta szórakozás és még ennél több, nagyobb is volt benne, de ezeket a képkockákat aztán inkább a drámára fecsérelte el. Summa Summarum az angolok b szagú akciómozija nálam nagyon betalált még így is, mert tényleg nem spóroltak a töltényekkel, a végtagokkal, meg az életekkel. Szépen felépített, rendesen összerakott mozi lett ez, amiben a színészi játék sem sántít annyira, mint az megszokottá vált már. A műfaj szerelmeseinek igen csak ajánlott-kötelező látnivaló ez…

Címkék: 2009 7 the tournament

Doghouse (2009)

inmfc - 2009.10.20. - 2 komment

Nem is kell messze olyan menni - azt mondom, mert éppen mint ha csak tegnap lett volna, amikor utoljára jó fekete humorral megfűszerezett comediat láthattunk volna, made in England felirattal az elején. Hisz, ki ne emlékezne a leszbikus vámípr(ok) vadászaira vagy csak a három barátra, akik a kocsmában időutaztak egy jót kedvükre, legnagyobb megdöbbenésükre. S ha ez még mind nem lenne elég kedves olvasó, akkor most itt a hab a tortán: a Doghouse, ami meg a zombikra fókuszál, úgy ahogy azt ebben az évben már Dead Snow is megtette, csak norvég szinten például. Viszont most újra az angoloknál a labda, ők pedig - mint az jól tudjuk, visznek mindent a műfajban, amit csak el lehet leképzelni. A kérdés már ott motoszkálhat a fejekben ezek után: vajon ez ebben az esetben sem volt másképp?

 
Adva van tehát sok férfi, akik jól ismerik egymást, barátok, s ezért segítő kezet nyújtanak egymásnak bármikor, mint most, amikor az egyik nem éppen be happy és darabokra összetört szívű társuk éppen válni készül. Kvázi, segítenek neki, hogy heverje ki ezt, felejtse el a nőt, van más is a világon vagy lehet hogy nem is kell már neki, mert csak a baj van velük, amiről mindannyian tudnának ők erre soksok példát felhozni, a saját életükből levezetni, ha nagyon kell. Na de a lényeg, hogy a sebek mielőbbi gyógyulására, meggyógyítása érdekében azt találják ki a közös brainstorming után, hogy a leugranak az egyik sok jó nővel és minden sarkon egy kocsmával teli kis falucskába, ahol majd tényleg búcsút inthetnek a szomorú és fájó emlékeknek, messze a nagy város zajától. Ez [falu] azonban kisebb, mint amire számítottak, de még az erdő kellős közepén is fekszik, ne tovább lakoktól, lásd: jó nőktől mentes, ami első blikkre komoly átverésnek tűnik. De ezen a ponton lép közbe valaki vagy valami, csak hogy teljes legyen a kép…
 
megjelenik egy nő, egy zombi nő, még pontosabban egy férfiakat direkte halálba taszító zombi nő, akit aztán követ egy, még egy, meg még egy, s akkor az erdőről még nem is beszéltem, ami tele van velük. A srácok persze nem igen akarnak hinni a szemüknek, de aztán egy „action man” felvilágosítja őket, hogy a nők átváltoztak valami miatt, s most már csak férfiakra vadásznak, nem jó értelemben vett persze, úgy, hogy az életükre törnek minden egyes másodpercben. Menekülés kizárva, a harc esélytelen, minden sarkon akad egy ilyen két nagy ollóval teli vagy éppen járókeretes, ujjgyűjtő kisasszonyság, akinek további friss alfahím húsra fáj a foga. Persze a fiúk valahogy túl akarják élni ezt az egészet, azonban olykor a túlerő győzedelmeskedik, s egy-egy társuk a szabályok s klisé szerint is egy zombi nő karmai között végzi.
 
Sokszor csapdásba esnek még, mindenféle házban, házikóban is járnak, hát ha valahol sikerül meglépniük egy titkos ajtón például. De az igazság sokkal szomorúbb, a dolgok egyre rosszabbul alakulnak, s a túlélési esélyeik percről-percre csökkenek. Állandóan új terveket szövegetnek, amik az esetek nagy részében nem igen akarnak működni, s ahogy telik az idő egyre több minden derül ki, s egyre több férfira szomjazó asszonyság lepi el az utcát vagy csak jelenik meg észrevétlenül a hátad mögött. Mondani se kell, ez nem éppen egy igazi ajándék lesz a válófélben levő férfitársnak, mert biztosan nem így képzelte el a haverokkal ülünk a pultnál és isszuk a sört jelenetet, de ha már ezt dobta a gép, akkor felemeli a kis vizipisztolyát és megpróbál szexinek látszani, ha a helyzet azt kívánja. Kvázi rettegjenek a nők…
 
Oké, kezdeném azzal, hogy a Doghouse kérdést és habozást nem tűrően beállt a sorba, azaz hozza azt, amit elvárunk, elvárhatunk manapság az angoloktól, ezen műfaj keretei között. Szállítja még ha nem is percre pontosan a humort, a már-már idiótábbnál-idiótább jeleneteket, s beszólásokat. Nem is nagyon akar megállni, de amikor mégis teszi, akkor azért kell egy kis lendület meg hátszél, hogy újra ott folytatódjon a történet, ahol anno mosolygás&nevetés közepette még befejeződött. Tehát nem volt annyira filgúd, ahogy az éppen a fentebb is említett s nagyra becsült társainak komolyabb erőfeszítés nélkül sikerült, viszont a szórakoztatás faktort azért csak kipipálta, például ilyen relaxációs szövegekkel (stressz terápia)..
 
"Don't fear. There's no cause for alarm.
All is well.
Death is a natural part of life."
 
S tényleg nem ér el az LKV vagy FAQATT szintjéig, mert lassan indul be, utána meg sokszor érezhetően megadja magát a tudomány. Olyankor a tempó visszaesik, a magas fordulatszám lecsökken, s bizony percek telnek el mindenféle mosoly vagy nevetés nélkül. A kiszámítható dolgokra meg úgy érzem, ilyenkor nem is érdemes karaktert fecsérelni, mert direkte következik be pár olyan esemény, tényező, ami nagyon kiszámítható volt úgy eleve is. Vagy csak én érzem ezt ennyire természetesnek egy komédia esetében? A görbe tükör az megvolt, s rengeteg jó duma, szenvedések, futások gondoskodnak arról, hogy azért ne unatkozzunk a játékidő nagy része alatt. A színészeknek biztosan nem kellett, erre mérget veszek.
 
Egyébként ha már színészek, akkor egy nem kis csapatot szedtek össze ide a Doghouse miatt. Mindezt csak azért mondom, mert elég sok az ismerős arc, akiket láttunk, láthattunk már valahol más szerepben is feltűnni, egy-egy (b) film keretében. Persze nem kellett itt nagyon összetörniük magukat, nem volt ez olyan nagy meló, de jól összeilletek, még akkor is, ha olykor éppen úgy öltöztek, és néztek ki, mint egy nő…
 
Nem volt nagy fun és ismeretlenül nagyot szóló éppen, de azért simán megérdemelte a rászabott időmennyiséget. A másfélóra hol könnyen, gyorsan, hol nehezen, vért izzadva telt el, miközben azért mosolyt is csalt arcomra, valamint nevetésre is kényszeríttet egy néhány esetben. S akkor, végezetül, a darab minden egyszerűségével, hangulatingadozásával, nagyszerűségével kap egy hat és fél pontot, ami csak nem akart hét lenni a fentebb írt negatív tényezők miatt. S hogy a bevezetőben írt feltett kérdésre is meg legyen a válasz: igen, most sem volt másképp, mert amit kellett, elvárható volt, hozta, ergó továbbra is visznek mindent az angolok a műfajban. Ehhez pedig csak egy falura, pár pasira, meg pasigyűlölő nőkre volt szükség… Welcome to Doghouse!

Címkék: 2009 6.5 doghouse

Two Lovers (2008)

inmfc - 2009.10.19. - 1 komment

A film, Joaquin Phoenix utolsó filmje. Az utolsó vacsora, az utolsó alakítás. Vajon ez, vagy pedig a film marad és ragad meg az emlékeinkben az utókorra nézve? Egy dolgot már jó előre leszögezhetek, ez itt, ez sem a színészen múlott, mert a Two Lovers minden, csak nem egy ilyen utolsó nagy dobás féle film. Annál kevesebb, sokkal kevesebb lett. Alapvetően a szokásos amerikai tucat töltelék film, amelyek percenként esnek, s futnak le a szalagról a romantikus dráma névvel fémjelzett dobozkába. Mindösszesen annyi különbséggel, hogy itt a színészek a húzóerők, semmi és senki más... valamint hát a fentebb említett tény, ami miatt az átlagnál talán(?) nagyobb érdeklődés övezi, övezheti a mozit, bárhol, bármikor.

 
A történet szerint JP egy olyan depresszív férfit alakít, akit elhagyott élete szerelme. Egy olyan férfit, aki nap mint nap (nemcsak) „eljátszadozik” az öngyilkosság gondolatával, miközben a szülei otthon hazavárják.  Egy olyan férfit, aki  még velük együtt él abban a régies környezetben, s aki egy igazán fura, félénk alkat nagy szívvel megáldva. De egyik nap megismeri a szomszéd leányt, akibe azonnal bele is szeret. Minden percben csak arra vár, hogy újra találkozhasson vele, akár kilométereket is utazik tök feleslegesen csak azért, hogy beszélhessen vele. Azonban, szülei egy másik leányzót néztek ki neki, mégpedig a kis káeftéjük nagy tulajának lányát. Egy férfi, két nő, kezdődhet a történet.
 
Ahogy arra utaltam már az első bekezdésben is, nincs világmegváltás a nap alatt, semmi új idea, csak egyszerűen az eddig látott, megszokott történet zajlik, legfeljebb más színészekkel, s csomagolásban. Itt is tisztán kivehetőek a szürke és depresszív figurák a nagyvárosban, akik próbálnak kitörni onnan, valami új ízeket, tájakat felfedezni, elmenekülni. Van, aki e-hez nyúl, van aki meghalna vagy elhagyná ezt a várost, ahová, amihez annyi sok rossz emlék köt, s amiben nem találta meg a saját útját, a fényt az alagút végén. A semmi közepén megcsömörlött életet élő hőseink mindig mástól várják a megoldást, s a válaszokat a kérdéseikre. Inkább az egyszerűbb, könnyebb utat választják mindannyiszor, azt, amiben hinni szeretnének, hogy majd működni fog, az lesz jó, viszont mindig rossz lapokkal játszanak, s elbuknak. Rossz döntések, nagy álmok, komoly áldozatvállalások, s igaz, megjátszott érzelmek. Ez mind kérem a Two Lovers.
 
Bár igaz, nem könnyű újat mutatni már a témában, viszont a képkockák nem hazudnak, láttunk mi már ilyet, sokat, eleget. Valahogy az egészből hiányzott számomra valami nagy robbanás, katarzisszerű élmény, amiből hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapunk, de olyat, ami ezen a szinten már kevésnek tűnik és hat a néző számára. A kitaposott és jól bevált ösvényen haladva szép kellemes kis tempóban, semmi kockázatot nem vállalva halad előre a film, amikor aztán egyszer csak vége lesz. Akarom mondani: a befejezés irtó kevés lett, egy picit nagyobb kitörést vártam a ráfordított másfél óra után. Itt is érezni a mondanivalót, az üzenetet, ami néha eléggé szájba lett rágva, néha meg amikor kellett volna, akkor meg elhallgatott a mozi, mint ha mi sem történt volna. Nagyon figyeltek az arányokra a készítők az messziről látszik, de pont ezzel a figyelmes, óvatos lépkedéssel szúrtak el mindent. Így lett a Two Lovers középszer.
 
Mindent összevetve, azért voltak jó, érzelmes, élvezhető pillanatok is a filmben, de ezek száma elég csekély az unalmas, semmitmondó, vagy éppen agyonrágott klisékhez képest. Szó se róla, picit olyan érzése van az embernek a nézés közben, hogy szép és jó, amit éppen lát, de nem igen érdekli már egy idő után, hogy mi történik a karakterekkel, hogy éppen szenvednek-sírnak vagy mittomén. Mert például a tetőre kihelyezett események is ötletesek, úgy ahogy a beszélgetések ablakokból kifele, csak kevés - ahogy mondottam volt. Több érzelem, s egy jobb befejezés azért nem ártott volna. S igen, nem JP-n múlott, ő most is legjobb formáját hozta, a színészek közül kiemelkedve, mert éppen a két nő mellette csak elbújhatott, Paltrow kisasszonnyal az élen. Közepes ez nagyon, de öt pontot kap, mert az soksok oltás ellenére egyszer tényleg megérte, csak az a befejezés ne lett volna inkább. Keserű a búcsú, nem édes.

Címkék: 5 two lovers

The Thaw (2009)

inmfc - 2009.10.16. - 1 komment

Mi magunk okozzuk, mi is a felelősek vagyunk mindezért vagy éppen ellenkezőleg ez egyszerűen csak a természet rendje. Ennek így kell lennie, történnie s bekövetkeznie egy-egy idő elteltével, alkalmával? Pro és kontra, ellentáborok, zöldek, felhívások, világvégét napról-napra elhozó média cikkek és dokumentumfilmek, amelyek megpróbálnak meggyőzni minket a saját igazukról. Azaz, hogy a globális felmelegedés vagy csak a természeti katasztrófák miattunk történnek meg, mi idézzük elő többek között. Vagy sem ? Ezt a kérdést mindenkinek magában kell "letisztáznia", de egy biztos, ha tényleg felelősek vagyunk a kialakult helyzetért (lásd: olvadás), akkor bizony cselekednünk kell, kéne. S vannak is, akik felnyitják a legtöbb ember szemét minderre, de nem mindenkiét lehet s tudják éppen, mert a többiek ugyanúgy élnek, ahogy addig. Semmit nem változtatnak, semmit nem tesznek, miközben a világ darabjaira hullik szét. De a természet közbeszólhat, ám rajtunk is sok múlik. A nevem David Kruipen.

 
A történet szerint a Val Kilmer által vezetett kutatócsoport valahol Kanadában egy mamutra bukkan (jégbe fagyva). Amit aztán nem hagynak ott kutatokról lévén szó, hanem azonnal belevetik magukat a vizsgálatba, jobban mondva az álltatot vetik vizsgálat alá. Ezzel azonban olyan dolgot tesznek, amivel biztosan nem számoltak, hiszen felébresztik az alvó kisördögöt, kvázi jelen esetünkben a parazitákat. Nem is telik el sok idő, s a kutatóbrigád tagjainak száma „fogyásnak” indul. Egyre szaporodó betegségek, és holttestek után már nincs menekvés számukra. Senki nem teheti be oda a lábát, s senki sem hagyhatja el a helyet semmi esetre sem, azaz egy karantén van kinézőben. Viszont, mindezek ellenére pár képkockával később pár egyetemista terepszemlés fiatal hallgató érkezik meg apuci lányával együtt. Ez utóbbinak egyébként a felszállás előtt jelezték, hogy nem kéne odamennie, de mégis megtette. Egy üres és kihalt bázis fogadja őket aztán, sehol senki, csak egy jegesmedve, majd feltűnik egy bogár, több bogár, millió bogár… azaz elkezdődött.
 
Na jó elmondom, hogy igazán mi nem tetszett ebben a The Thawos projektben. Egész végig az volt a szemem előtt, hogy spóroltak a félelemmel, pedig lett volna benne lehetőség, kakaó gazdagon. Egyszerűen túl sok lett a végére „a mi lett volna ha” jelenet, melyekből egyet-kettőt érdemes lett volna akkor már kihámozni mert akkor szólhatott volna nagyobbat is, ennél. Úgy éreztem tovább, hogy félbehagytak jeleneteket, amiket simán tovább lehetett s kellett is volna vinni. Gondolok itt akkor a vezető (VK) szerepére, „tanaira” vagy éppen a diákok és apuci lánya közötti ellentétekre, egyet nem értésre az embereket s a globális felmelegedést illetően. Ezek közül, mármint a fúj bogarak, mennyien vannak, de félek vagy a fel kell nyitni az emberek szemét valahogy drámázásból egyik se tudott színtisztán kirajzolódni. Ezt a kettőt csak összevegyítették, mintha egy természetfilm lenne a spektrumból meg egy dokumentumfilm is egyúttal, ami komoly kérdéseket szeretne feldobni, de nem sikerül neki, mert nem működik.
 
 
Ami bejött, az a DK által felvett videóanyag s annak állandó bevágása volt, az például jó húzásnak ikszelem be, mert a végére lehetett igazán csak megérteni mit akartak vele. A „kár” az volt benne, hogy új infóval sohasem lettünk gazdagabbak egy-egy újabb replay után. A szereplők meg pont annyira voltak jók és bénák egy-egy adott helyzetben, ahogy az ilyenkor kell s elvárható b szinten. Egyedül Val Kilmer neve lett „húzóerő”, aki a Felon, Columbus Day után megint csak ott van, csinálja ezeket a kisebb filmeket, s még ha az előző kettő jobban is bejött, ez se rajta csúszott el, azt le kell szögezni persze. Azért az is igaz, hogy messze van még Val a régi idők mozijától...
 
S hogy a bogarakról is essen pár szó: bár nem annyira voltak félelmetesek, de ha sokan jöttek, lettek egyszerre, meg befészkelték magukat az emberbe szó szerint, akkor azért tudtak kellemetlen pillanatokat is okozni, szállítani.
Azért a horror része nem csúcsosodott ki annyira, egy szimpla levágott kezen meg pár vértócsán kívül azért nem annyira erőltették meg magukat a fiúk, érezhetően nem erre gyúrtak rá, de sajnos a hangulat is hiányzott mindahhoz, amit ők úgy gondolom előre és elvileg megterveztek. Ám nem gyakorlatilag, mert a végeredmény kevés lett mindezek tükrében.
 
Nem egy komoly kihagyott ziccer ez, de valami olyasmiféle azért. Aktuális mindenkit érintő globalizációs téma, majd paraziták, tojások, bogarak, akár jól is elsülhetett volna ez így egybe. Például a tempó rendben volt, a lassú kezdést leszámítva, szépen csordogáltak az események kitaposva az utat a csattanóra. A bogarakból azonban továbbra is kevés volt, a hangulatnak nem ártott volna a kakaó, meg a klisés is bezavartak olykor, az elég gyengére sikeredett the end-ről nem is beszélve.  Van szájhúzás gazdagon, de még így is kap egy négy pontot, mert azt se mondanám, hogy megbántam a ráfordított időmennyiséget. Ilyen b szinten, picit elszúrt szkriptből kihozták a maxot. Ilyen dolog s más filmek deajvuja azért néha bezavart, viszont azt is be kell látni, hogy egyik se foglalkozott még ennyire a környezetvédelemmel, mint ez. Új műfaj van kialakulóban…

Címkék: 4 2009 the thaw

süti beállítások módosítása