Az apa-fia kapcsolat filmvásznon történő képkockákba való öltöztetése már régóta kezdetét vette, kérem szépen. Bár néha csak egy kisebb szál erejéig köszön vissza, azonban van, amikor egy film alapjait határozza ez meg alapvetően. Mindkettőre számos példát lehetne itt felemlíteni, de a mostani darabunk, a Fireflies in the Garden esetében, éppen ez utóbbi az igaz. Hiszen, minden a két férfi körül forog, rajtuk szól, a múltról, a jelenről, a jövőről, az ő „elhidegült” kapcsolatukról. Kettőjük életében a biztos pontot a nő, a feleség, az édesanya jelentette, aki bármit megtett, csak hogy senkinek se essen bántódása, de néha már túl késő volt, ő se tudott mit tenni. Egyszerűen feláldozta magát - elsősorban - gyermeke érdekeit szem előtt tartva, mindezt éveken keresztül, miközben a család intézménye felbomlott darabjaira, mintha nem is létezett volna. De valahogy megpróbálta összefogni, amíg még tehette…
 |
Miután már a gyermek felnőtté „cseperedett”, elhagyta a szülői házat, némi teret adva ezzel anyjának, hogy olyat is véghez vigyen, olyat tegyen, tanuljon például, amit addig nem tehetett meg egyszerűen. Azonban, mielőtt még az első évek kemény munkájának gyümölcs beérne, egy szörnyű autóbalesetben életét veszti, miközben férje mellette, a volán mögött, életben marad. A gyász nem csak, hogy összehozza az egész családot, apát és fiát, de az elfojtott érzelmeket, s ki nem mondott súlyos szavakat is felszínre hozza. Kitör az minden egyes emberből, akinek szívét-lelkét nyomta az éveken keresztül. Olykor azonban egy cselekvés, egy nézés is felér a szavak kimondásával, az idő pedig a sebeket nem gyógyítja be, ahhoz szükség van a felekre. Hangsúlyozom: mindkét félre.
A Dennis Lee által rendezett Fireflies in the Garden, némi önéletrajzi inspiráció segítségével egyfajta betekintést ad a néző számára, hogy milyen nehéz is az, amikor az apa vasszigorral, kemény tekintettel, példát statuálva bánik egy szem fiával. Ahogy nem veti meg a kegyetlen bánásmódot, a kemény, szigorú büntetéseket, mert az ő elve szerint így kell együtt tartani a családot. Ez a helyes nevelés - szerinte, ahol a gyerek meg tanul engedelmeskedni, s megtanulja a helyét a világban, hogy hova tartozik, hova nem, s mit szabad tennie, mit nem. Ennek ellenére a fiú fellázad sokszor, nem teszi azt, amit apja parancsol neki, majd évek múlva is fittyet hányva a gyászszertartásra, inkább fent az emeleten ismerkedik meg közelebbről a régi-új barátnőjével.
A két férfi tehát annyi év és trauma után sem tud megbékélni egymással, az összejöveteleket, vacsorákat, ebédeket, mind-mind feszült atmoszféra jellemzi, ahol már a levegőnek ára van. Állandó szópárbajok és viták elnyomják az igazi értékeket, a gyász csendjét, miközben a múltra is fény derül, s a titkokra. A film nem csak a jelent, hanem a múltat is bemutatja, két síkon, ezen az idősíkokon keresztül. A flashbackek visszarepítenek minket az időbe, láthatjuk, ahogy az apa bánt fiával, míg a jelen már a gyász utáni újratalálkozásra helyezi a fő hangsúlyt. Kvázi, mi történik akkor, hogy az egyetlen biztos pont eltávozik az életükből, s már csak ők maradnak meg egymásnak. Ki a felelős mindezért, van- egyáltalán felelős, és nem késő-e még változni, változtatni az életben, az életükön?
 |
A Fireflies in the Garden több szempontból is érdekes film. Kicsi, aztán független, egy rövidfilmes rendező ugrása a film piacára, de mégis nagy, mert olyan színészeket vonultat fel, és olyan szépen meséli el ezt a történetet két síkon, hogy nem lehet nem megemlékezni róla egy pár sor, karakter erejéig. Az idősíkok váltakozása ügyesen lett megoldva, bár nem mindig jól, míg a hangulatba is sikerült nagyon feszült (néha mosolygós) perceket szereznie, néha pedig semmilyeneket. Igazából a nagy drámaiság, a nagy kitörés hiányzott a filmből, valahogy ez a bomba itt nem robbant. Olyan volt, mintha a rendező egy jónak nevezhető szkripttel és még jobbnak nevezhető színészi brigáddal a háta mögött picit megnyugodott volna, hogy elég lesz ez. Pedig nem, nem elég ez, olykor megadja magát, vontatottá válik, bár becsületére legyen mondva, tényleg egyszer sem megy át giccsbe vagy lesz csöpögős éppenséggel, viszont az echte drámai kövek elmaradnak, amik lehúznának a mélybe.
Még akkor is elmaradnak, ha Dafoe az apa szerepében például kiválóan teljesít. De mellette ott van még Emily Watson, Ryan Reynolds, Julia Roberts is, akik ugyancsak abban a pár vagy több percben is megállják a helyüket, s hozzák a kötelezőt finoman szólva. Rájuk nem lehet panasz, az biztos, de a fiatalabb színészpalántákra sem.
Jó kis dráma lett ez, amiből - azt mondom - több is kisülhetett volna. Persze az is lehet, hogy egyszerűen ebből az apa-fia kapcsolatból nem lehet már újat és jobbat mutatni, például ennél. A videózás emlékei, az egy asztalnál való étkezésekből eredő feszültségek kevesek ahhoz, hogy igazán mély nyomott hagyjanak az emberben. Akartam volna szeretni, de minél többet gondolok vissza, nem tudom annyira, hogy hat ponttól felfelé tegyem le a voksomat rá. Jó volt, szép volt, nem kis színészekkel, ilyen good muzsikával még, de igazán egyszer nézhető, többször nem. A magyar cím meg megint a ráadás ugye, hisz a Szentjánosbogarak a kertben elvileg a fiú megjelenő könyvének címe, szóval nem is kitaláció, s akkor lehet nem érteni, honnan jött, s miért a Közös titkunk?
