Van egy rossz, meg egy jó hírem. A rossz az, hogy ez a film nyomába sem ért az előző Csupó névvel fémjelzett alkotásnak, sajnos. Egyszerűen nem tudta azt hozni, amit előtte, példának okáért, a Híd Terabithia Földjével sikerrel, minden hiba nélkül megoldott, teljesített. Azaz, a világmegváltás másodszorra már elmaradt. Erre, tessék figyelni. A jó azonban az, hogy még így is adott kifejezetten élvezetes pillanatokat, azaz Csupó nem felejtett el csak úgy filmet készíteni, vagyis az a Híd Terabithia földje sem volt egy véletlen - kiugrás az életében, hanem egy ékes bizonyíték. Ékes bizonyíték arra, hogy ő bizony „konyít” valamit ezekhez családi fantasykhez, még ha nem is tud egyelőre megküzdeni a klasszikusokkal, ugyebár.

 

A következő történt akkor: miután letette a névjegyét az asztalra, a Terabithia mesés-szomorú- félelmekkel teli világával, útnak indult, s meg se állt a hazáig, hazánkig. Számba vette az eshetőségeket (pénz), a helyszíneket (Opera, Cseszneki vár), a szereplőket (híreseket), majd kezdetét vette a hosszú, sokszor a nagy bizonytalannal megkérdőjelezett út, amelynek végén az angolokkal kézen fogva készülhetett el egy újabb mesés történet - egy bizonyos holdhercegnőről. Az alapot pedig nem mást, mint The Little White Horse c. mesekönyv szolgáltatta, amit még 1946-ban írt meg Elizabeth Goudge.

 

A sztori a 19. század közepén játszódik, Angliában. A középpontban ott van egy tizenhárom éves árva kislány, aki miután egyedül marad, elkerül a nagybátyhoz, a Moonacre birtokra. Egyetlen társasága egy könyv, amit apja hagyott rá, nem véletlenül. A sorokat bújva jön rá, hogy amit olvas az nem csak (tündér)mese. Van valami titok a háttérben, és a birtok is tele van ilyen furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségekkel, amikre persze az ifjú kíváncsi természet szeretne válaszokat kapni. Azonban itt sokkal többről van szó, mint egy meséről, hisz a birtok van veszélyben, amit csak egy ember, a holdhercegnő, igen, tud megmenteni. De ki ő és hol van most? Vajon mindez igaz, vagy csak mese tejszínhabbal? Kitől kell félni? Mi az igazság? Hol vannak és mit jelentenek azok a gyöngyök?

 

Csupó most is mindent megpróbált, de ez most kevés lett. Pediglen hozza a jól bevált, szokásos formulát, ami egy ilyen fantasy esetében kell: a jó és rossz családdal, egy bájos, ártatlan kislánnyal, néhány fura, mágikus teremtménnyel, állattal, szóval nem kéne itt unatkozni. Ám mégis előfordul az, hogy néha megadja magát a mozit. Nem tud annyira elragadni, magával ragadni egyszerűen. Ez pedig, egy ilyen műfajú film esetében, csak rosszat jelent. A forgatókönyv nem lenne rossz végül is, de valahogy azt érzem, hogy a megvalósítás, s a tálalás környékén kell keresni a hiba okát, és igazi forrását, ami miatt egyáltalán felüthette a fejét, a pici unalom faktor. Nehezen indul be az egész, és utána is leül párszor. Nem lehet belerázódni úgy igazán, hiába vannak benne valóban kellemes, jó pillanatok, amikor működik, ez kevés. Kevés a sokkal jobban meghatározott lassú, üres pillanatok mellett és után.

 

Nincs is igazi, nagy izgalom, együttélés a sztorival, ami meg elengedhetetlen a sztori esetében. Persze van benne némi üzenet (szeretet, hit, remény), ahogy azt kell, de becsületére legyen mondva, tényleg, hogy nem megy át giccsbe. Ezt az akadályt most is ügyesen hárítja a direktor úr, de sajnos be kell látni, hogy ez még nem minden, kell valami plusz, ami megmozgatja az embert legalább egy órán keresztül. Azt azért nem árt elfelejteni, hogy ügyes húzás volt az állandó színekkel való keverés, s játszadozás, a fekete és fehér színnel, ahogy az állatok, vagy a családok közötti ellentétekből kiindulva, egyfajta szimbólumként is leírhatók, felfoghatók.

 

A szívem azért megszakad, mert ha minden olyan csodásan, flottul ment volna, mint ahogy az az utolsó fél órában lezajlott, amikor megmozdult valami, akkor itt most semmi probléma nem lenne. S hiába nem volt bajom se a zenével, se a képekkel (a szoba gyönyörű volt, fenn a toronyban), akkor is, az igazság az, hogy a befejezés nagyon is kellett, mert addigi kicsit erőtlennek éreztem ezt a családi fantasy történetet. Ezen pedig a színészek se tudtak segíteni.

 

Csupó részben magyar, részben külföldi (ismertebb: Tim Curry) nevekkel dolgozhatott, akik azért nem mind tűntek jó választásnak. Valahogy a karakterekről se tudunk meg sokat. Az addig oké, hogy a lány van a középpontban jól kibontva, de például a gonosz figura nagyon élettelenre sikeredett, míg a nagybáty is „nagyon kevés” volt a színen. Ennél azért több kellett volna. A holdhercegnő legalább szépen mutatott például. Annyit érdemes megemlíteni, hogy a kislány a The Golden Compass-ból érkezett ide egyenesen, míg a darab legjobb produkcióját Juliet Stevenson szolgáltatja, mint a lány kísérője.

 

Hosszasan tűnődtem azon, hogy a film mennyire is tud a családi fantasy műfaj képviselőinek és elvárásainak megfelelni, azoknak az igényeit kielégíteni. Majd arra jutottam, hogy nem nagyon. Szó se róla egy nézést mindenképp megér, annak főként, aki egy kicsit is szereti a képzeletét elengedni, meg ilyenek, azonban nem ez volt az utóbbi idők legjobbika ebben a műfajban. Az van, hogy hiányzott belőle a kakaó, mind a történetből, mind a hangulatból, meg kicsit a fantasys irányból, szálból is, szóval olyan hat és fél pont, de több nem nagyon. Mindenképp érdemes azért belehallgatni még Christian Henson által szerzett zenei anyagba, mert nem rajta múlott, nem ez volt a banánhéj, amin a mozi elcsúszott. Lezárásként csak remélni tudom, hogy Csupó fog még nekünk ilyen, de ennél persze jobb filmeket is készíteni, én biztosan drukkolok neki. See you later!