Ghajini (2008)

inmfc - 2009.05.12. - 3 komment

Ismered azt az érzést, amikor már nem tudod ki vagy? Amikor reggel kinyitod szemed, és nem tudod hol vagy? Amikor egy idegen vagy, valahova, a falak közé bezárva. Amikor teljesen üres a fejed, és nem emlékszel semmire. Nincsenek se emlékek, se barátok. Nincs senki(d), se mögötted, se körülötted, csak te vagy az, egyedül. Egyedül, ahogy éppen megpróbálod kideríteni a válaszokat az előbb feltett, benned megszületett kérdésekre. Első utad mindjárt is a tükör elé vezet, hátha a saját szemedben, magadat látva valami eszedbe jut, és mindenre fény derül. De nem, semmi sem történik. Ám de akkor megpillantasz egy feliratot. Igazából nincs más választásod, követed az ott leírtakat, és leveszed a pólódat. Majd egy csapásra minden megváltozik. Még több felirat, fényképek, amik segítenek emlékezni, nem felejteni. Revenge. Who is Ghajini? Kill him…

 

Ahogy a mondás tartja: addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Vagy más megközelítésben egyszerűen csak nagy akarásnak, nyögés a vége. Egy biztos, keleten, jelenlegi esetünkben Indiában ezzel, ezekkel a szólásokkal mit sem tőrödnek. Miért is mondom ezt? Tudniillik, a virágzó Bollywoodi gyárból is, sorra érkeznek az olyan alkotások, melyeket egy-néhány régebbi klasszikus ihletett és hogy is mondjam: inspirált. A következő a képlet: előveszik tehát ezt a kicsit már porosodott, elfeledett, amúgy hibátlan szkriptet és a saját világukkal fűszerezik meg. Kipofozzák, átalakítják, és kész is az indiai version. Az persze megint más kérdés, hogy ezzel, ilyen duplikátumok jönnek létre a filmpiac széles tárán. Más kérdés, mert például a koreai spagetti westernt is úgy sikerül tálalni, hogy az embernek, a nézőnek, - azt látva -, eszébe se jutott reklamálni, vagy csak desszertet kérni, mert igazán jóllakott vele. S ez, most sincs másképp a Ghajini esetében. A különbség annyi, hogy ez már az erőltetés tipikus esete, egy szinten. Mindjárt kibontom ezt is, tessék csak továbbolvasni.
 
Azt hiszem és jól gondolom, Nolan Mementoját mindenki látta. Eddig nincs új nap alatt, és világos is minden. Na ennek készült egy telugu nyelvű feldolgozása még 2005-ben. Ez annyit jelent, hogy mindenki értse: nem hindi nyelven, Indiában, Bollywood stílusban, egy a századik milyen nevű filmközpontban készült el. Szóval, aki tényleg még jobban át akarja látni, annak ajánlom ezt a rövid kis magyarázatot még - amire én is hivatkozok, persze. A lényeg, amit a Ghajini és az olvasó is megkíván, hogy majd három év múlva hindi nyelven forgatták le ezt, ergó mint a 2005-ös remake-ét. Ez még persze mindig nem semmi, mert a mézesmadzag nem ért véget ezzel, hisz a rendezője, írója, netovább a főszereplőnője is ugyanaz mint annak. Azaz jöhet a kérdés, most mivan…főképp akkor, amikor erről, a ’08-asról úgy beszélnek, mint a ’05-s feldolgozásról, de nem mint a „Memento koppintásról”. Tényleg ki érti ezt már?
 
De mielőtt még nagyon mélyre merülnék a bollywoodi filmgyártás rejtelmeiben, addig inkább röviden ecsetelem, kibővítem a fentebb már lerajzolt helyzetképet. Memento-módra készítették el, táncokkal, s énekekkel. Ez kötelező, természetesen. Megvan itt is a főhős, aki bizony 15 percenként úgy ébred fel, hogy nem tudja ki és pontosan mi ő. Ezért mindent lejegyez így vagy úgy, hogy mindig sikerüljön újraemlékezni arra, amire leginkább soha, de soha sem szeretne. Viszont mindannyiszor, miután képbe kerül, csak a bosszú hajtja. S hogy ki is ez a Ghajini, na erre szeretne ő, és szeretnénk mi is, rájönni a majd három óra alatt. Jól olvastad három órás játékidő, de erről még majd később. Ott tartottam tehát, hogy van ez a Ghajini, a címből ugye, aki valaki, vagy valami, s akinek köze van a rossz élményekhez, dolgokhoz. Úgy érzem, többet butaság lenne elárulni, bár aki meg az alapművel tisztában van, annak nem lesz ez se nagy újdonság. Az egész egy kirakós játékká válik, amiben állandóan egyet előre, és kettőt hátra lépünk, haladunk a szereplővel egyetemben. Mindig vannak üres helyek, és az utolsó kocka, darab is valahova elveszett, amit meg kell találni. Viszont amíg a többit nem tudtuk a helyére rakni, addig nincs is értelme egyből azzal kezdeni, mint a királynővel, a sakkban.
 
Egyből a jelenbe kezdünk, ahol elkezdődik, vagy ki tudja már mióta folyik, folytatódik a keresés, áldozatokkal, kemény harcokkal, minden egyes csepp információért. Egyre közelebb és közelebb jutunk Ghajini-hoz, viszont közbe meg a rendőrség is szeretné kideríteni, hogy ki és mi áll a folyamatos gyilkosságok hátterében. Majd egy napló segítségével, ami idegen kezekbe jut, egyszer, kétszer, elutazunk a múltba. Egészen a kezdetektől, amikor még főhősünk sikeres üzleti vállalkozó volt, meg ilyenek. Aztán összetalálkozik egy elég vidám, kicsit bohókás nővel, aki elvileg a felesége. Mivan? Szóval jön egy kis múlt vidámsággal, romantikával. Azonban ez nem tart sok ideig, mert a napló utolsó lapjához érünk, és bezárul a kör… bár a java még csak most és akkor kezdődik.
 
Mert igen, ez még csak a kezdet volt, ezután, aztán, tényleg elszabadul a pokol. Bár nem éppen ez volt a legszerencsésebb megfogalmazás részemről, de annyiban igaz, hogy a film második felére, a második másfél órára még több izgalmat, drámát hoz magával. Nem mintha az elsőt rossznak tartanám, félre értés ne essék. De ez a már említett három óra azért elég kemény dió lehet annak, aki jócskán hozzá van szokva ezekhez a rövid popcorn filmekhez például, hogy csak egy példát említsek. Azonban miket is beszélek, hisz a Ghajini elmondhatja magáról, azt a fegyvertényt tudhatja magáénak, hogy mindvégig fenntartja az érdeklődést. Teszem hozzá, nem annyira halkan, hogy még jobban is teszi, „csinálja” ezt, mint egy másfélórás egyveleg, sokszor. Hogyan is?
 
 
Nehéz ezt elhinni, tudom, de van olyan, hogy az eredeti művet néha, sikerül úgy megközelíteni, egy-egy (össz)teljesítménnyel, hogy az már csak csoda. A Ghajini pedig ezt tökéletesen hozta és megtette. Persze lesznek és vannak olyanok, akik majd mindig az eredetivel példálóznak, de hát higgyünk az okosoknak, akik szerint ez nem a Memento-féle három óra volt. Bár mindenki tisztában van az igazsággal, és ezért igazán kemény mindig a kettő között megtalálni és elválasztani a határt, határokat. De a Ghajini megoldja ezt a feladatot, az én szememben legalább is, azzal, hogy az első perctől kezdve a székbe szegez, és nem hagyja, hogy megmozduljak, vagy csak pillantsak is néha. Így kell ezt, kérem szépen. Olyan ez, mintha az én memóriámmal is történt volna valami három órára, se kép, se hang módjára olyat nyújtana, mint amilyet még nem láttál azelőtt, komolyan. Majd mikor vége van, akkor meg szívesen kezdenéd előröl, már még egy hármassal. Mi a titok nyitja, kérdezheted?
 
Itt nincs semmiféle titok. A film egyszerűen úgy jó, ahogy van. Lehet újfent kötekedni, hogy az eredeti után ezt nem volt nehéz összehozni, viszont stílusában sikerült sokadszorra is valami újat kihámozni, kihozni belőle. S ez az, ami miatt csak szépeket, és jókat tudok, jelen pillanatban is, a zenét hallgatva róla mondani. Minden a helyén volt, a múlt-jelen, idősíkok váltakozása, a kiváló vágások, néhol ötletesen megoldva az akció részeknél. Ám még a fényképezést is csak dicsérni lehet, ahol kell színes, ahol kell sötét, és annyira valós képet fest, hogy magad sem hiszed el. Igen ez, Bollywood arca, ezt tudja ő így, nagyon korrekten, hiba nélkül megoldani. Hol kell mosolyt csal az arcodra, a színeivel, a bájával, táncaival, zenéivel, ahol kell ott pedig keresztbe teszi a kezed, hogy izgulj, és együtt érez a szereplőkkel. Bár igaz, hogy ezt klisésen teszi, és nagy fordulatokat nélkülözve, de mégse lehet egy rossz szót szólni rá. Pedig gazdag-szegény közötti love, meg a rossz és jó harca mindörökké mind-mind már végletekig elcsépelt sablonok. Ám sikerült kitörni belőle, igazán jó fain hangulatot teremteni. Úgy teszi ezt, hogy míg az egyik képen még nevetünk, addig meg a következőn már a szívünk szakad meg a nagy dráma közepette. S ez még mind semmi. Elsősorban műfajilag a thriller(kemény) áll legközelebb hozzá, de e mellett van itt minden, romantikától (kiss?), akciótól(hard), és drámától kezdve minden. Ez utóbbihoz csak annyi még, hogy rég volt már az, amikor ennyire nem akartam elfogadni az igaz valót, a tényt, ami bekövetkezett, és rég volt már az, amikor ennyire szurkoltam a főhősnek, hogy sikerüljön neki az, amit eltervezett.
 
Még a zenét nem szabad kihagyni, részletesen, mert nagyon nagy piros pont az is. Aki esetleg hallgatni, vagy csak magának akarja tudni, az itt megteheti kedvére. Habár még legelőször fanyalogtam a zenéken, újrahallgatva az már teljesen megváltozott. Kiváló volt,  a zenék, az azóta már Oscar-díjas A. R. Rahmannak köszönhetőek. Tud a pali, tetszik ami csinál, na, várom a következőt.
 
Kisebb meglepetésemre, ahogy arra már céloztam, a főhősnő már a nullaötös verzióban is szerepelt, ugyanúgy főhősnőként, persze. Asin játéka nagyon tetszett, talán már jobban is, a sokak által biztosan ismert Aamir Khan-énál. De mondom talán, mert Aamir is hihetetlenül jól játszott. Itt nem volt hiba, és párosként is tetsztettek. Asin volt az, aki gyönyörűsége mellett (biztos modell) annyira jó Kapalan volt, hogy minden pillanatát élvezted. Persze másodjára „hozta” ezt a szerepet, viszont akkor is, nem lehetett betelni vele. Még a gonoszról annyit, hogy nem volt rossz. Kicsit keveset volt a színen, ennek ellenére bejött, bár mondom azért jobb is lehetett volna. Na elég, inkább nem kötözködöm… Kerek volt ez így.
 

Úgy képzelem, hogy A.R. Murugadoss nem lehet akárki. A Mementot már egyszer feltámasztotta hamvaiból, és most újra megtette. Mert nagyot húzni, ugye. Tud valamit, ha ennyire biztos a dolgában. Alig három év leforgás alatt két ugyanaz a film, és mindkettő megállta a helyét. De még hogy. A nulllaötöst nem láttam, szóval arról inkább nem nyilatkozom, viszont ez a nullanyolcas nekem nagyon bejött. Az utóbbi idők nemcsak legjobb bollywoodi alkotása, hanem a legjobb alkotás is, így röviden, tömören. A pontszámmal azért voltam bajban, mert mégis e sorokat gépelve azért Nolan klasszikusa mindig, állandóan apró porszemként jelent meg a gépezetben. Viszont a három óra akkor is tökéletes filmet hozott, amit egy tökéletes film ihletett meg. Régen volt már ez is, és most sokan a karjukba dőlnek, meg mit tudom én, de ez bizony nekem, szigorúan nekem,  a nagy remake előítéletemmel együtt is tízes. Mit is mondhatnék még? Lehet a legjobb pillanatomban kapott el, és lehet, hogy annyi rosszat láttam mostanság, s emiatt talált, találhatott be annyira, nálam. De nem tökmindegy. Tízes. Must-see.
 

Címkék: 10 ghajini

A bejegyzés trackback címe:

http://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr601118237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ChrisDry · http://www.chrisdry.com/ 2010.05.04. 19:36:48

10/3-nál nekem nem volt több, a film vége felé egyre jobban idegesített az indiai zene és a sok tánc, meg a túl idilli, csöpögős női dolgok, mellette meg a tetkós macsó agressziói, és a 15perces memóriája... meg a hülye indiai karattyolástól is már lilákat láttam... :)

duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2010.05.11. 13:27:17

Harmadszorra néztem végig. (vagy negyedszerre?)
Nem nekem valók ezek az éneklős filmek, sajnálom. (vagy nem is)

svarcig 2016.03.29. 19:07:10

Asin szerepének a nevét javítani kellene, nem Kapalan, hanem Kalpana.
Amúgy Indiában hagyománya van annak, hogy a különböző nyelvterületek filmjeit feldolgozzák oda-vissza. Nemcsak a hindi Bollywood merít a tamil-telugu-malayalam stb. filmiparból, hanem fordítva is így van.